„Néhány szipus srác is élt az intézmény falai között az idősek mellett. Tántorogva jöttek fel az irodába segélyért. Whiskyt csentek el a Julius Meinlből, és féláron próbálták eladni az egyik szociális munkásnak. Volt egy idősebb úr, börtönviselt, Skorpió becenévre hallgatott, a homlokán egy hatalmas skorpiótetoválás éktelenkedett. Izzadság és egyéb szagok is keveredtek a levegőben. Mellbevágó volt a valóság. Hat órát töltöttem üzemlátogatáson, és egy hét gondolkodási időt kaptam, hogy eldöntsem, akarok-e itt dolgozni vagy sem” – emlékezett vissza Bazsa Tibor Zsolt vezető, a „Vajda 3”-ban töltött első napjára.
Általános iskolai tanítóként, majd rajztanárként szerzett diplomát. A főiskola után a kalandvágy a Bakonyaljára vitte, rajzot tanított, közművelődési szakember lett, majd egy nevelőotthonban kamasz srácokkal foglalkozott. Nem volt könnyű gyerekkora, bár semmi esetre sem említené egy napon a nevelőintézetben felnövő gyerekekével. Mégis „fel tudtam fedezni kapaszkodókat a saját életemből, amiket közvetíteni is tudtam feléjük. Bevonzott, hogy talán tudok segíteni rajtuk.”
Veszprém megyét 10 év után hagyta el, Budapesten próbált szerencsét. A húga ajánlotta a Menhelyt. „Éreztem, hogy ez igazi mélyvíz, itt már a nevelőotthon túli életekkel találkozom.” Igent mondott, a kihívást látta: nem lehet, hogy nem tud segíteni. „1994. szeptember 14. volt, délelőtt 11 óra, amikor az ujjam rákerült a kapucsengőre. Egyszer még levettem, aztán megnyomtam. Azóta befogadott ez a hely engem.” 2000 óta vezeti az intézményt. „Élménygazdag, embert próbáló és embert formáló munkahely ez. Mi és az ügyfeleink tesszük olyanná, amilyen, ez közös meló.”
Nem szívesen hagy ki munkanapot, az elmúlt 3 évtizedben összesen 6 hetet töltött betegszabadságon, kétszer a pandémia idején, mert covidos lett. „A kollégáim is érdekelnek, az itt lakók is érdekelnek, az intézmény maga is érdekel, az épületet is szeretem.”
Visszatekinteni ritkán volt alkalma. „Az ember bejön ide dolgozni, és annyi a teendő, bárhová néz, hogy egyszer csak azt veszi észre, elmúlt 25 év.”
A Menhely Alapítványnál mindig is az volt a csapásirány, hogy észleljék az igényeket. Csomagmegőrző szolgáltatást is indítottak. „Sokak emlékezhetnek a két hatalmas zsákjuktól görnyedő figurákra: férfiakra, nőkre, akik a pakkjaik miatt csak vánszorogtak egyik padtól a másikig egy betevő falat, vagy egy csikk reményében. A két szatyor mint béklyó húzta őket lefelé. Arra gondoltunk, szabadítsuk fel őket a terheiktől, hadd egyenesedjenek föl, hátha úgy többet tudnak tenni magukért.”
Mielőtt a korábbi vezető átadta volna a stafétát neki, kollégái azt mondták róla: „te vagy a mi igazi vezetőnk!”. A megjegyzést tartós elégedetlenségük váltotta ki. „A vezetőnk fel akarta számolni az amatőrizmust, a szabályrendszer be nem tartását. Teszem hozzá helyesen. Megtanultuk tőle, hogy a jó szándékból fakadó segítőkészség a teamben való együttműködés során gyakran több kárt okoz, mint hasznot hajt az egyéni esetkezelésben. Közvetítő szerepet vállaltam, hogy a munkatársaimmal megértessem, mik azok a vadhajtások a munkánkban, amelyek vakvágányra visznek.” A kedélyek lecsillapodtak. „A kompromisszumok embere vagyok, és indulatkezelésben lehet, hogy tudnak tanulni tőlem a kollégák. Általában figyelemmel is hallgatnak.”
Hullámvölgyek és hullámhegyek váltották egymást az ő vezetősége alatt is. „Annyira gazdag ez a történet itt, amit mindennap élek.” A székéhez sosem ragaszkodott, utódját is kijelölte már. „Ha holnaptól nem jönnék, lenne, aki a helyemre tudna állni.”
Üdvözítő számára az elismerés, amivel november 7-én tüntette ki az önkormányzat. „Nem hiszem, hogy rászolgáltam, nem hiszem, hogy megérdemeltem, de el tudom helyezni nagy köszönettel. Megtisztelő a közösség figyelmessége, hogy ennyire odahajol a tagjaihoz, és ahol arra módja van, ott elismer.”
Fotók: Karancsi-Albert Rudolf
