A rendszerváltás küszöbén csatlakozott a Phralipéhez, a roma önszerveződés egyik első formációjához, ami életre szóló küldetésének első lépése volt. Kiállása a lakhatási problémákkal küzdő családok mellett, a hatalommal való szembehelyezkedése nem volt mentes a kockázattól.

„A roma egyenjogúsági törekvésekben való részvételem tanított meg arra, hogy nem elég a saját közösségünk jogaiért küzdeni, de ennél nagyobb kitekintéssel, általában az emberi jogokért kell fellépnünk. Nem szoktam azon gondolkodni, miért is lettem emberi jogi harcos, polgárjogi aktivista, a roma mozgalom tagja, hangja. Természetes tényként kezelem, mint a lélegzést, a levegővételt.”

2001-ben készült róla egy fotó. Két rendőr szoros fogásában az igazságáról joggal meggyőződve, csakis a fiatal bölcsekre jellemző higgadtsággal, szinte már a hatalom szolgálatába szegődött egyenruhások iránti megértéssel, mosolyogva engedi, hogy elvezessék egy kilakoltatás helyszínéről (a Garay utcai eset később politikatörténeti jelentőségű lett).

Beszélnünk kell az érdemeiről, mert ő ezekről nagyon keveset szólt, de ezt a feladatot is el kell majd végeznünk.

Ott voltunk vele a 2011-es népszámlálási kampányban, az ország minden szegletét bejártuk és megértettük, hogy az emberek félnek megvallani a származásukat. Nagyon fontos helyreállító munkát kell folytatni, hogy cigány identitásukat ne a félelemmel és elnyomással azonosítsák. Ennek lett eszköze az évenként megrendezett Roma Büszkeség Napja felvonulás is.

2012-ben február 23-án a nyilvános gyertyagyújtáson is vele voltunk a Mátyás téren, hogy kifejezzük: a 2008–2009-ben többeknek súlyos sérüléseket okozó és hat halálos áldozatot, köztük a négyéves Csorba Robika életét követelő rasszista indítékú sorozatgyilkosság közös ügye a társadalomnak. Jenő nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy az agressziót politikai gyűlöletkampányok, rasszista üldözések, félkatonai szervezetek általi megfélemlítések előzték meg. A nemzetiségi biztoshelyettes a gyűlöletbeszéd és a gyűlölet-bűncselekmények elleni határozott és következetes állami fellépéssel kapcsolatos állásfoglalásában Setét Jenőt és kezdeményező munkáját külön megemlíti.

2020-ban a Szabad Bíróság – Szabad Gyöngyöspata tüntetésen és tiltakozáson hívására több ezer ember jelent meg a Parlamentnél, és közel húsz roma és nem roma szervezet csatlakozott, és rávilágítottunk arra: a kártérítési per is össztársadalmi kérdés. A bíróság évekig tartó per után 99 millió forintos kártérítést ítélt meg a gyöngyöspatai roma gyerekeknek, mert évekig szegregáltan tanították, pontosabban alig tanították őket a helyi általános iskolában. Ez volt az az időszak, amikor Orbán Viktor tiltakozott emiatt, a kártérítés kifizetését pedig elnyújtotta az állam. Orbán szerint a kártérítés sértette a helyiek igazságérzetét. „Én nem vagyok gyöngyöspatai, de hát azért, ha ott élnék, mégis megkérdezném, ez hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben én meg itt keccsölök egész nap”, hangzott el a miniszterelnök szájából.

Az emlékezetpolitika és az identitáspolitika Setét Jenőnél nem a cigány nacionalizmus építését jelentette, hanem sokkal inkább az erőszakmentes ellenállás és a polgárjogi küzdelem szerves része volt. A romák elismerésének kultúrájában is változásokat ért el.

Tisztelte mások örökségét. Számon tartotta a mozgalom eredményeit, és harminc pontban össze is foglalta, mi mindent értek el a rendszerváltás óta. A mérföldkövek felismerése hitet ad azoknak is, akik gyakran sikertelennek érzékelik az emancipációs küzdelmet.

Hozzá köthető, hogy Puczi Bélának emléktáblája van a Nyugati pályaudvarnál, és mára az a tér a fekete márciusi események magyar–cigány vezéralakjának a nevét is viseli. (Puczi Béla vezette a romákat az 1990-es marosvásárhelyi pogrom idején, megjelenésük vetett véget a tomboló magyarellenes erőszaknak.) Jenő halála után néhány nappal jelent meg a könyv az emlékhelyekről, amiket az elmúlt évek során felfedezett és közkincsé tett, Molnár István Gábor helytörténésszel és Bogdán Péter kisebbségkutatóval, a Tom Lantos Intézetnek köszönhetően.

Közéleti szempontból a nem romák számára főként politikai szereplőnek számított.

Bár ő nem nevezte magát így. A pártok próbálták a soraikban tudni, és az ellenállásából páran azt a téves következtetést vonják le, hogy nem merte magát megméretni. Az igazság az, hogy nem volt hajlandó feladni azt az elvét, hogy minden politikai oldalt egyforma mércével mérjen.

Azon kevesek közé tartozott, akik szerint a települési nemzetiségi önkormányzati rendszernek is jelentős szerepe volt a romák politikai öntudatra ébredésében, és megteremtette a romák aktív érdeklődését a közélet dolgai iránt, feltámasztotta az egyenlőbb társadalom utáni vágyukat.

Arra biztatta az embereket, hogy ne várjanak, legyenek aktívak. A „magyar hagyományokon alapuló” folytonos panaszkodás és másra mutogatás helyét át kell vegye a folytonos cselekvés, az aktív részvétel és beleszólás a saját ügyeinkbe, és ezzel párhuzamosan tömegesen kell jelen lennünk más társadalmi ügyekben is.

Az egyenlőségi politika mentén a Roma Politikai Minimum volt az utolsó nagy hagyatéka. Közösségi felhatalmazást épített mögé, több mint száz szervezet írásba adta, hogy ez a az minimum, amit a politikának ígéretek helyett akaratra és cselekvésre kellene váltania.

Tudta jól, hogy nemes értelemben vezetni valójában egyfajta szolgálat. Számos alkalommal mondta el: „Nekem világéletemben szociális munkás identitásom maradt.”

Méltón tisztelhetjük meg az emlékét azzal is, ha jó szolgálatba kezdünk a nevében.

Óriási a felelősségünk abban is, hogy legyenek helyek és alkalmak, ahol az eredményeiről tanulhatnak, értelmezhetik az írásait, a nyilatkozatait azok is, akik nem ismerhették.

A halála óta egy év telt el, ami megmutatta, hogy mindent tőle vártunk, és tőle mindent elvártunk! Miért hagytuk, hogy így legyen?

Belátjuk-e, hogy kényelmes volt követni és megvárni, amíg ő megszólal, felháborodik, felszólít, ellene megy, gyűjtésbe kezd, kampányt hirdet és nyílt levelekben figyelmeztet, jogi utakat keres, nyilatkozik, útra kel és megérkezik.

Megszoktuk, hogy ő megszólal és tesz valamit, amihez csatlakozhatunk, amiben részt vehetünk.

Fel se fogjuk talán, hogy mekkora a mű, csak azt érezzük, hogy árván maradtunk.

Bari Jutka