A Józsefváros Újság női podcastjének, a 8, csajok, satöbbinek legutóbbi adásában a jogos prenatális gyász témáját jártuk körbe Szentiványi Szilviával és Kánya Kingával. Szilvi három babát vesztett anyaként, Kinga gyászkísérő szakemberként vett részt a beszélgetésben.

„Csak egy sejtcsomó”

„Az nem volt terhesség, csak egy sejtcsomó.” „Majd a következő sikerül.” „Biztos beteg lett volna, a természet tudja a dolgát.” „Nem is akartad igazán.” Ezek konkrét mondatok, amelyek elhangzottak Szilvi első veszteségénél. Nem csoda, hogy a másik kettőről már közvetlen környezetéből is alig néhányaknak számolt be. Gyomrosként érték ezek a mondatok, és azt érezte, az ő hibája, hogy bár nőként „erre lett teremtve”, nem tudja beteljesíteni a kötelességét. Az ő gyengesége, hogy tizenhárom évvel az első veszteség után is sírógörcsben tör ki, amikor a téma szóba kerül. Hogy nem élheti meg a veszteségét, nem gyászolhatja el a kisbabáját, mert a társadalom, köztük a saját anyukája is azt mondja: lépj tovább, legyél erős. Szilvi szerint ezek a legkártékonyabb mondatok a világon.

Érdekes ellentmondás, hogy amikor az anya jogai és érzései kerülnek szóba, csak egy sejtcsomó a magzat, amikor az abortusz lehetőségét akarják elvenni a nőktől, akkor már csecsemőként hivatkozik rá az állam, és minden áron védeni akarja.

„Neki miért, nekem miért nem?”

„Az egyik nő azért küzd, hogy gyereke lehessen, a másik elveteti az életet, amire nem vágyott.” Vajon milyen érzéseket kelt ez egy több magzatvesztésen átesett anyában? Szilvi onnan nézi a kérdést, hogy ő attól nem lesz több vagy kevesebb, hogy más nő másként dönt a saját testéről és életéről. Szerinte nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a másik életébe tudjuk képzelni magunkat, nem láthatunk bele más döntési folyamatába. Hisz a nők önrendelkezési jogában, és fontosnak tartja, hogy az abortusz miatt érzett gyászát is szégyen és stigmatizáció nélkül megélhesse mindenki.

„Mindenki tud gyászolni, de abban a közegben, ahol élünk, nagyon kevés tér és idő van arra, hogy a gyásszal, ami természetes folyamat, mindenki a saját tempójában tudjon haladni magában” – véli Kánya Kinga, aki egy közeli rokon vesztesége kapcsán került közel a gyász témájához, majd kezdte kitanulni a gyászkísérést. Azon fáradozik, hogy az országban mindenhol bárki számára elérhető (ingyenes vagy majdnem ingyenes) gyászfeldolgozó csoportok legyenek, ahol bűntudat nélkül hozzáférhetnek a résztvevők a gyászukhoz.

„Hadd dagonyázzon a fájdalmában”

„A legnagyobb segítség, hogy ott vagyunk, jelen vagyunk és engedjük, hogy a másiknak fájjon” – mondta Szilvi a kérdésre, hogy mi lett volna az a gesztus barátoktól, családtagoktól, ami igazán segített volna neki a veszteség megélésekor. Szerinte a legfontosabb validálnunk a másik gyászát, és engedni neki, hogy ha akar, dagonyázzon nyugodtan a fájdalmában, térjen vissza hozzá tízszer is, haragudjon a világra, mondjon ronda dolgokat. Nem kellenek a jótanácsok, a magyarázatkeresés, a vigasztalás sem, egyedül az kell, hogy ebben a helyzetben az ember lehessen igazán gyenge.

Elmesélte, hogy amikor a kisfiával volt terhes, az öröm mellett végig nagyon nehéz érzéseket élt át, az utolsó pillanatig nem merte magát igazán beleélni, hogy gyermeke születik. Amikor 13 hetesen elmentek 3D babamozira, az édesanyja is elkísérte.

Addigra Szilvi már érezte a baba mozgolódását, az ultrahangon pedig bizonyítékot nyert rá, hogy minden valós, amit érez, a babának megvannak a lábacskái, kezecskéi, forog, ficánkol. Aznap este az anyukája zokogásban tört ki, és elmondta neki, mennyire sajnálja, hogy anno az első terhességénél azt mondta, hogy az nem volt valódi veszteség, s most látta csak be, hogy ez mennyire nem igaz, mennyire igazi lehetett az a gyásza. Szilvi együtt sírt vele, de elképesztően felszabadító volt számára ez a sírás, végre, majdnem öt év után elismerték a jogos gyászát.

A teljes adás meghallgatható Spotifyon, Apple Musicon, a Google podcast felületén és a Józsefváros Újság podcast rovatában a 8, csajok, satöbbi podcasteknél.

Powered by RedCircle

Fotók: Mile Máté