A kiállítótér központi figurája M. P., aki a 80-as évek végétől és a 90-es években a szabályozások hézagaiban és a szürkegazdaságban mozgott, majd 1998. március 13-án nyomtalanul eltűnt budapesti lakásából. Az eset soha nem tisztázódott. Móró Zsófia egyéves volt ekkor, édesapjáról nincsenek emlékei, csak dokumentumok, levelek, tanúvallomások és a hiány. Amikor 2020-ban elkérte a rokonánál őrzött hagyatékbeli iratokat, a
személyes gyászmunkából közösségi emlékezetépítés
lett, egyéni trauma helyett pedig társadalmi diagnózis az időszakról, amelyben a régi normák már felbomlottak, de az újak még nem születtek meg – innen a kiállítás címe is.
A munkát segítette Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve a transzgenerációs traumáról. A fiatal művész felismerte, hogy amit hordoz, az nem csupán személyes veszteség, hanem átadott, meg nem beszélt történet – olyan teher, amit a családok generációról generációra adnak tovább. „Azt gondoltam, az egyéni szinttel kezdem” – mondta lapunknak a megnyitón.
A művész ezt diplomamunkája témájává is tette, de hamar túlnőtt az egyéni terápián: generációs szinten kellett értelmezni.
A kiállítás ereje abban rejlik, ahogyan Móró Zsófia ezt a hiányt kezeli. Nem próbál lezárt történetet mesélni, mert nincs mit lezárni. Ehelyett Pócsik Andreának, diplomamunkája opponensének tanácsára a better story fogalmát alkalmazza: hogyan lehet egy lezáratlan, traumatikus történetet úgy átírni, keretezni, hogy ne pusztítson, hanem értelmet és formát nyerjen, megragadhatóságot adva a feldolgozhatatlannak. Így egyszerre mond valamit saját magáról és egész generációjáról. Az 1997-ben született fiatalok számára
a rendszerváltás nem élmény, hanem örökség,
gyakran feldolgozatlan, megmagyarázhatatlan örökség, ami a mai napig befolyásolja életüket.
A kiállítás anyagát videóinterjúk gazdagítják: Dezső András újságíró a 90-es évek zavarosságát idézi, amikor „sok minden egybefolyt”, Valuch Tibor társadalomtörténész kontextust ad a korhoz, amelyben M. P. mozgott és eltűnt.
Horváth Mátyás kurátor találóan „vad archívumi nyomozóként” írja le Móró Zsófiát. A művész valóban nyomoz az apja után, a 90-es évek valósága után, a saját identitása után. Közben láthatóvá teszi azt a társadalmi anómiát is (társadalmi normák gyengülése – a szerk.), amelyben egy egész generáció (talán egy egész társadalom) elvesztette biztonságérzetét.
A kiállítás bátorsága nemcsak a legintimebb családi dokumentumok megosztásában rejlik – levelek, tanúvallomások, amelyek alvilági kapcsolatokat sejtetnek. A valódi merészség, hogy hajlandó a bizonytalanságban élni. Nem magyaráz, nem rekonstruál, nem ad kész narratívát. Ehelyett olyan teret hoz létre, ahol a személyes és a politikai folyamatosan átjárják egymást. A végeredmény része egy megvásárolható interaktív kiadvány is, melyben a látogató maga rendezheti sorba a dokumentumokat, folytathatja a nyomozást.
Móró Zsófia felelősséget is ró a látogatóra. Nem elég passzívan befogadni a történetet, részt kell vennie a megértésben: mindenki maga interpretálhatja az eseményeket,
saját jelentést adhat a múltnak.
A múlt megismerése és a gyógyulás ugyanis kollektív feladat.
Az Anómia így lesz több, mint szimpla művészeti projekt: társadalmi aktus, amely arra emlékeztet, hogy a rendszerváltás történetét még mindig írjuk. Éppen az ilyen személyes, töredékes, befejezetlenségükben is őszinte történetek segíthetnek szembenézni azzal, amit 30 év távlatából sem sikerült még feldolgoznunk és megértenünk, hogy mit is rontottunk el akkor, amit nem kellene újra elkövetnünk.
Móró Zsófia elmondta lapunknak, hogy a diplomamunkából először lakáskiállítássá, majd nyilvános bemutatóvá vált projektje után ismét visszatérne a rendszerváltás idejére. Tervei között szerepel egy köztéri séta egy ideiglenes emlékművel, amely a Duna Kör 88–89-es tüntetéssorozatait idézi meg.
A kiállítás március 3-ig tekinthető meg a Baross utca 42. szám alatt található ISBN+ Galériában. Február 28-án 16 órától, valamint a zárónapon 18 órától a finisszázs keretében tárlatvezetést is tartanak, ez utóbbi során Valuch Tibor társadalomtörténésszel is lesz egy beszélgetés.
Fotók: Karancsi-Albert Rudolf
