A kiállítást Puszt Zsófia, a Lehetőségek terének munkatársa nyitotta meg. Zsófi a fényképezést a Kaposvári Egyetemen tanulta, majd Berlinben volt a mesterképzése, ahol művészeti és kritikai művészetközvetítéssel foglalkozott. A vezetésen több alkotó is ott volt, egyikük elmesélte személyes élményeit is a workshopról, és elmondta, miért olyan alkotás született, amilyen. A véglegesen vagy csak makett formában elkészült photobookok eléggé különbözőek lettek, van köztük hatalmas méretű leporellós kialakítású, hagyományos füzet-, illetve könyvformátumú, zsebkönyv méretű, és a hagyományos könyvformátumtól elrugaszkodott is. Az élmények, valamint az egyéni alkotások mellett szó volt a műhely elméleti hátteréről, módszertanáról és a kiállítás koncepciójáról.

Amikor photobookról beszélünk, véletlenül se azokra a fotókönyvekre gondoljunk, amiket drogériában vagy online lehet megrendelni úgy, hogy leadjuk a fotóinkat digitális fájlban és kész albumot kapunk belőle. Noha van hasonlóság fotókönyv és photobook között, utóbbi mégis személyesebb és művészibb produktum. Hogy mi az oka a photobookok népszerűségének, arról Puszt Zsófia műhelyvezetővel beszélgettünk.

– Miért húztátok meg a fotónál a határt? Bármiből lehetne könyvet csinálni, rajzokból, talált képekből is, meg vannak úgynevezett scrapbookok is, amikbe bele lehet ragasztani akár még madártollat is.

– Szándékos volt, merthogy én amúgy fotográfus vagyok, és az egyetem végén kezdtem el photobookokat csinálni magamnak. Aztán amikor kikerültem Berlinbe – ott csináltam a mesterszakomat –, elkezdtem azzal foglalkozni, hogy milyen részvételi lehetőségei vannak ennek a médiumnak. Mert a photobook annyiban más, mint mondjuk egy album, hogy ennek van narratívája és dramaturgiája is, történetet mesél el. A photobook megjelenése amúgy valahol a fotográfia megszületésétől kezdődik azzal, hogy elkezdenek képeket sorozatba rendezni a fotográfusok. Az első photobooknak Talbot könyvét mondják az 1800-as évek első feléből. Az 1960-as, sőt már az 1950-es években megfigyelhető volt a fotográfiában, hogy személyesebb dokumentációkat készítenek a művészek, vagy egy specifikus téma köré rendezve elkezdenek könyvben gondolkodni.

– Miben más ez, mint egy kiállításból készült album?

– Abban, hogy már eleve abban gondolkodnak az alkotók, hogy könyv lesz a végső produktum. Nem egy kiállításra készítek el egy anyagot, ami falra kerül, hanem a könyv lesz a formátuma. Ebben az az izgalmas, hogy így a dizájn is kiegészíti az egészet.

– Mit tud adni a könyv mint formátum?

– Önmagában ez egy privát formátum. Sokkal személyesebb kapcsolódásod lehet egy könyvvel, például elviheted magaddal. A terjesztés is fontos szempont fiatal művészeknél, így sokkal több emberhez el tudják juttatni a gondolataikat. A másik pedig a lapozgatás élménye. Minden regényben vagy novelláskötetben van egyfajta dramaturgia, egy történeti menet, és ezt meg tudod csinálni képekkel is. A könyv amúgy is több érzékre hat, a tapintásra, a szaglásra is, ez is egyfajta személyes kapcsolatot tud kialakítani a néző és az alkotó között. Népszerűségében benne van az is, hogy a feldolgozás, a munka során maga az alkotó is intim viszonyt tud kialakítani ezzel a formátummal. Teljesen máshogy kapcsolódik, mint mikor elkészíti a képet, kinyomtatja és felteszi a falra, a kettőnek más attitűdje van. Egy nagy falfestmény mindig reprezentatív, egy könyv nem annyira, nem feltétlenül a harsány reprezentáció a célja, a mély gondolatok vagy érzelmek közvetítése jobban működik itt. Volt olyan gondolatom is, hogy a digitalizált társadalomban, amikor több képet olvasunk, mint szöveget, relevánsabb lehet, hogy mindenkinek legyen fotókönyve, vagy fotózine-je, amit ugyanúgy elő tud venni, mint mondjuk egy verseskötetet, és ami hasonlóan mély gondolatokat át tud adni. Ráadásul most már képzettek vagyunk abban, hogyan értelmezzük a képeket, sokkal inkább, mint 80 évvel ezelőtt, amikor teljesen más volt a fotográfiával való viszonyunk. Én ebben is látom az elterjedés okát.

Rákérdeztem a nagyon eltérő formátumokra is, amik létrejöttek a műhelymunka során, az is izgalmas volt, ki milyen formátumot választott a mondanivalójához. Puszt Zsófia így válaszolt:

– A műhelyen volt két előadás, az egyik Istvánkó Beáé volt, ő viszi az ISBN könyv és galériát a Víg utcában. Bea művészettörténész és kurátor, a doktoriját is ebből írja, a művészkönyvekből, a photobook-kultúrából. Ő is mesélt a formátumokról, hogy milyen sokrétű lehet, mennyire kreatívan lehet használni, hogy milyen papírt használ az alkotó, milyen borítása lesz, mekkora a mérete, hogyan például bedobozolod vagy sem.

– Miben más a photobook és a photozine?

– Bár Photo Book Műhely volt a workshop neve, ha megnézed az elkészült műveket, sokkal több zine van, mint book, mert azért egy könyvnek sokkal több idő kell, a photozine sokkal gyorsabban előállítható, mert egy lazább és kötetlenebb forma.

– Hogyan zajlottak a workshopok?

– Kéthetente csütörtökön voltak, ugyanígy, mint ahogy most ez a tárlatvezetés. Az eleje ismerkedéssel telt, egymással meg a médiummal is. De végig az volt a lényeg, hogy legyen egy olyan cselekvő, interaktív folyamat is, amibe bevonódnak, és ne frontális előadásokat tartsunk. Volt, hogy hoztam könyveket otthonról, photobookokat meg zine-eket, és csoportokba rendeződtek az emberek, mindenki választott egyet, és azt beszélték meg, miről szólhat anélkül, hogy elolvassák a koncepciót.

– Kicsit megtanultuk olvasni ezeket a médiumokat, aztán a következő alkalmakkor már kiscsoportokban, kettesével raktak össze koncepciókat. Arról is volt előadás, hogy a műtárgypiacon hogyan használják a photobookokat, és hogyan lehet ezeket terjeszteni. Volt még egy előadás Szmolka Zoltántól, aki idén nyert könyvtervezési díjat is. Ő egy könyvtervező-grafikus és nagyon sok fotókönyvet csinált már fotográfusokkal együtt, ő készítette el a grafikát, a fotográfus pedig hozta a koncepcióját és a képanyagát. Zoli arról is beszélt, hogyan tud önmagában a dizájn meg a fotó – és a személyek mögöttük – együtt dolgozni egy könyvben.

– Emellett főleg megosztós alkalmak voltak, ahol a résztvevők bemutatták, éppen hol tartanak a munkával, sokat beszélgettük, konzultáltunk, mert nagyon sok támogatás kellett a haladáshoz. Összesen tíz plusz egy alkalom volt. Azért plusz egy, mert volt egy olyan, amit a résztvevők kértek, hogy bejöhessenek és itt dolgozhassanak, mint egy műhelyben.

– Igyekeztem az igényeiket felmérni, kinek mire van szüksége. Ami nehezebb volt, hogy mindenki más tempóban haladt. Mindig úgy ütemeztük a dolgokat, hogy mindenkinek megfelelő legyen, de az például szerintem már önmagában óriási siker, hogy az első alkalommal harmincan jöttek el, ami elképesztően nagy szám. Ugyan sokan lekoptak közülük, de a végén lett tizenhat mű, és ez optimális létszám volt az ilyen műhelymunkához. Van köztük, aki nem is művész, jöttek 16 éves gimnazisták, vagy itt van Barnabás, aki mérnök. Persze mindenkinek van kapcsolódása a művészethez. Nem mindenkinek sikerült elkészülnie azzal, amit szeretett volna megvalósítani.

Láttam, hogy egyesek a makett szintig jutottak el, amivel persze nincs baj, ilyen szempontból a makettet még fontosabb is, mert azt te csinálod a saját kezeddel. De látom, hogy itt azért született néhány valódi könyv vagy kiadvány is, az egyik nagyon megragadta a figyelmem, ami rizográfiával készült. (Ekkor csatlakozott Bálint Barnabás a beszélgetéshez, aki épp ezt a fotókönyvet készítette, a rizográfiáról itt hallott először a workshopon. Ő válaszolt.)

– Zsófi az egyik előadás keretében mondta el nekünk, hogy van ilyen technika is. Egy új világ nyílt ki előttünk, ami tényleg olyan kreativitásra adott teret, hogy mindenki saját magára tudta szabni, mit is szeretne.

A rizográfia egyébként egy Japánból származó monokróm nyomtatási technika, ami emlékeztet a fénymásolásra, de annál sokkal textúrásabb képeket eredményez környezetbarát módon. Kevesebb áramot fogyaszt és Barnabás képeihez olyan tintát használtak fel, ami szójából készült, az ő koncepciójában ugyanis fontos elem volt a környezettudatosság.

– Az volt a célom, hogy környezettudatos legyen az egész, így készült el a harminc példány a könyvemből a Bp Zines rizó stúdióban, ahol sokat segítettek. Tesztpéldányokat nyomtattunk több színben is, a műhelytagok között kisebb hitvita kerekedett, hogy kinek melyik tetszik, mindenkinek kétfajta szín tetszett, de senkinek sem az, amit végül én választottam. A rizográfiának szerintem a legszebb része, hogy az elképzelhető minden szín megvan a majdnem aranytól kezdve a tengerkéken át. A nyomdától függ, hogy nekik éppen milyen színeik vannak, de elég nagy variációs fokkal lehet játszani. Ha pedig kétfajta színt kever bele az ember, akkor megtöbbszöröződnek a lehetőségek. Nyilván arra is kell figyelni, hogy mely színek passzolnak össze, és az megint kinyit egy újabb ajtót, ha minél színesebbet akar az ember.

Fotográfiában egyébként nem nagyon szokták használni a rizográfiát, a BP Zines-nél meg is lepődtek, de végül ők is kértek egy példányt, hogy meg tudják mutatni másoknak is, milyen lehetőségeket rejt a rizó.

– Mi lesz a könyved sorsa most, Barnabás, hogy elkészült? Mondtad, hogy lesznek következő részek, mert ez egy négyrészes darab.

– A többi három rész fotóanyagát még el kell készítenem, de sokat segít az a tudás, amit itt fölszedtem. Egy fokkal könnyebb lesz, viszont szerintem ugyanúgy kelleni fog majd a segítség. Önmagában a könyvvel csak azt szeretném, hogy egyrészt ismerősöknek tudjak adni belőle, valamint vannak könyvesboltok, ahova be lehet vinni, és ott árulják is. Ez amúgy nagyon furcsa érzés, amikor látom, ahogy más emberek nézik és beszélnek róla, egy kicsit belőlem mazsoláznak egy szeletet, miközben a művemet végiglapozzák, és az valamit elindít bennük.

– Ha jól tudom, te vagy az egyik, aki alapból nem művészeti képzésből érkezett.

– Biztonságtechnikai mérnök vagyok. Igaz, egy fotós OKJ-m van, de most jelentkeztem például a fotográfia mesterképzésre, szóval szeretném ezt komolyabb szinten folytatni, de nem mondanám magam profi fotósnak. Nagy lehetőség volt, hogy ebben részt vehettem.

– Hogyan találtál rá?

– A Facebookon egy ismerősöm érdeklődött az esemény iránt, akkor láttam meg. Nekem sok házi photobookom van, és mindig is szerettem volna egy könyvet kiadni. Amikor láttam, hogy az lesz a téma, hogyan alkossunk, valósítsunk meg egy könyvet, éreztem, hogy ez nekem szól. Az elején nyilván félve jött el az ember, hogy milyen lesz, de gyakorlatilag egy álmom valósult meg. Ez nyilván nem egy hatalmas összművészeti alkotás, de akkor is baromi büszke vagyok arra, amit itt sikerült megalkotnom. Úgyhogy ez mindenféleképpen nagyon pozitív élmény.

Barnabás könyve egy posztapokaliptikus útinapló első része, amelyben a jövőről elmélkedik, és elképzel egy klímaváltozás utáni disztopikus jövőképet. Az első részt több példányban készítette el és a formátumot lezártnak és véglegesnek tekinti.

Ha Ön is megnézné a photobookokat és zine-eket, júnus 20-ig megteheti.

Fotók: Pálinkás János