Léderer Sándor a korrupcióellenes K-Monitor alapító igazgatója, Jelinek Csaba a Periféria Központ társalapítója, lakhatási válságot kutató városszociológus. A kutatási területük is utal rá: hogy „rohadt drága lakni” sokszor az tehet, hogy a politika nem a szociális feladatait látja el, hanem a hozzá közel állók zsebét tömi.

A Szikra Mozgalom rögtön a beszélgetés elején felidézte Kovács Zuzsa történetét. Az idős irodalomtudóst, kódexkutatót kis összegű közüzemi díjhátralék miatt lakoltatták ki 2022 őszén az V. kerületben. A romló egészségű Kovács Zsuzsa előbb hajléktalanszállóra, majd kórházba került, végül – néhány hónappal a kilakoltatása után – elhunyt. A lakása üresen áll, nem adták ki másnak. A háztömb többi lakását azóta szépen, lassan felvásárolta a kormányközeli üzletembernek tartott Lefkovics György szállodavállalkozása.

Hunvald György szelleme máig kísért

„A K-Monitor, az én szervezetem alakulása is hasonló történetekhez kötődik, ugyanis akkor kezdtük ezt csinálni, amikor a VI. és a VII. kerületben javában zajlott egy ingatlanpanama, ami annyira látványos volt, hogy nekünk is feltűnt. Őszintén szólva, nem voltunk »szuperérzékenyek« akkor még a korrupcióra. Azt láttuk, hogyan tűnnek el nagyon szép belvárosi házak és épülnek a helyükre sokkal rondább, ócska épületek. Amikor elkezdtünk foglalkozni ezzel, akkor láttuk meg, hogy emögött a folyamat mögött minimum két dolog van. Az egyik az, hogy az önkormányzat elkezdte kijátszani az épületállományának egy részét strómanoknak, csókosoknak, akik elképesztően kevés pénzért kivásárolták a lakókat, majd új, sokkal több lakásos épületeket húztak fel a helyükre, semmilyen műemléki meg városképi megfontolást nem vettek figyelembe. És ezzel együtt az is történt, hogy a két kerület lakossága elkezdett kicserélődni, és emögött van egy olyan szándék, hogy ne olyan emberek lakjanak ott, akikkel az önkormányzatnak szociális problémákat kell megoldania, hanem »rendes«, jó módú, adófizető polgárok. Ennek a legegyszerűbb módja pedig az volt, hogy olyan házakat építenek oda, amelyekben nekik nem jut hely, mert nem tudják vagy a bérleti díjat, vagy magát a lakást kifizetni” – mondta Léderer Sándor arról, hogyan kapcsolódik a korrupció és a lakhatási válság egymáshoz.

Az, hogy neki a belső Erzsébetváros műemléképületeinek és bérlakás-állományának elkótyavetyélése az „ősélménye” – amely az immár nagykorú K-Monitor alapításának egyik oka –, azt bizonyítja, hogy a hasonló ügyek sem nem újak, sem nem kötődnek egyik vagy másik politikai oldalhoz. Valójában

A K-Monitor néhány hónapja – teljesen véletlenül – bukkant egy olyan sémára, amikor tucatszámra adtak el önkormányzati lakásokat. Léderer Sándor szerint az egyik jel, amikor gyanakodni lehet arra, hogy az önkormányzat nem jó áron akarja eladni az ingatlanokat, hanem helyzetbe akar hozni valakit, az az, amikor alig hirdeti meg azokat.

„Amikor az önkormányzat honlapján van valahol elrejtve egy hirdetmény – miközben ma már könnyen meg lehet hirdetni ezt olyan helyeken, ahol az emberek egyébként lakásokat keresnek, hiszen senki nem nézi végig az összes létező önkormányzat honlapját külön-külön –, az a jele annak, hogy éppen kijátsszák valakinek az ingatlanokat. Egy csomó ingatlanhoz ráadásul pénzért kellett a dokumentációt megvenni és egy csókos ügyvédi iroda volt a kontakt, tehát ki is volt szervezve, hogy ki intézi ezt a dolgot.” A K-Monitor igazgatója szerint ennek azért van jelentősége, mert ha meg kell venni a dokumentációt, akkor már tudják, hogy kik az érdeklődők, lehet úgy intézni a dolgokat, hogy más ne tudja megvenni, mint akinek szánják, meg lehet keresni a másik érdeklődőt, hogy inkább el se induljon.

„Nagyon izgalmas, amit mondtál, hogy az ősélményed a Hunvald-ügy meg a VI. és VII. kerület. Amikor nagyon kezdő egyetemista voltam, nekem is ez volt az első olyan ügy, amely felkeltette az érdeklődésem a városszociológia és a dzsentrifikáció, tehát az alacsonyabb státuszú városlakók kiszorulása iránt” – mondta Jelinek Csaba. Az első szakdolgozatát is a Hunvald-ügyről írta. Szerinte a 2000-es évek belsőkerületi ingatlanpanamáinak máig nyúló következményei vannak városképre, építészetre és társadalomra is.

A „nemzeti ajándék”

Jelinek Csaba szerint azok az ügyek – például az V. kerületben –, amelyek most felkeltik a sajtó érdeklődését, csak egy hosszú történet végpontjai, hiszen a rendszerváltás pillanatában sokkal nagyobb ingatlanvagyon volt az újonnan megalakult demokratikus önkormányzatok kezében. Az akkori gazdasági helyzetben a frissen alakult önkormányzatok

„Nyilván vannak felborító és szimbolikus példák ma is, de valószínű, ha a gyökerét keressük a ma történteknek, akkor a 90-es évekig kell visszamenni, ott találjuk meg azokat gyakorlatokat – gondolok itt különösen az önkormányzati vagyonkezelőkre –, amelyek folyományaként a mai napig nem értékként, nem a jövőbe való befektetésként gondolnak az önkormányzatok a lakásaikra vagy az ingatlanjaikra, hanem pillanatnyi politikai és gazdasági haszonszerzés eszközeként.”

A lakáshoz jutás valójában már a rendszerváltás előtt is korrupcióval átjárt terület volt Léderer Sándor szerint. „Hogy ki milyen lakáshoz jut, akkor is protekción, kapcsolatokon múlt, hogy az ember ismert valakit a tanácsnál, és így tud lakáshoz vagy nagyobb, jobb állapotú lakáshoz jutni. Maga a probléma, a lakásínség és az ebből fakadó ügyeskedés már a rendszerváltás előtt is létezett. Ha jóhiszemű akarok lenni, akkor volt egy hit sokakban arról, hogy ha fölszabadítják ezt a piacot, az egész lakás- vagy az ingatlanpiacot, az majd magát szabályozza és úgy fog működni, ahogy kéne működnie. Szerintem ez ma már megmosolyogtató, ami viszont szomorú, hogy eközben arról

Ha egy önkormányzatnak akár lett volna szándéka komolyan gazdálkodni ezekkel a bérlakásokkal, az állam ebben semmilyen szinten nem akart, vagy nem tudott partner lenni, és ott voltak a düledező százéves házak, amikkel valamit csinálni kellett. A legolcsóbb, legegyszerűbb megoldás az volt – ami rezonált az akkori liberális közhangulattal –, hogy tegyük tulajdonossá az embereket, legyenek polgárok, a polgárság része az, hogy van magántulajdon, adjuk nekik oda. Ez jó mentség volt arra, hogy elkezdjék kiengedni ezt a dolgot a kezükből. Az ingatlanhoz kötődő korrupció pedig mindig melegágya volt a zsákmányszerzésnek, és ezt el lehet mondani nemcsak a bérlakásokra, hanem az önkormányzati üdülőkre, a gyárak területére és nagyon sok minden másra.”

Egyúttal társadalmi igény is mutatkozott arra, hogy a bérlők tulajdonosává váljanak a tanácsi bérlakásoknak, amit amúgy nagyon olcsón tudtak bérelni évekig, évtizedekig, de nem tudták felújítani azokat. A világháború után államosított és kiutalt, sokszor feldarabolt belső kerületi lakások nagyon rossz állapotban voltak. A lakhatási problémákat akkoriban új lakótelepek építésével próbálták meg orvosolni, és eközben az 50-es években államosított, majd kiosztott bérleményekben élőknek – a józsefvárosi lakásállomány jórészt ilyenekből állt – az volt a tapasztalata, hogy az „állam rossz gazda”. Ez megteremtette az igényt arra, hogy a lakók megvásárolhassák azokat a lakásokat, amelyeket amúgy a mai árakhoz viszonyítva jó áron béreltek korábban évtizedekig – mondta Jelinek Csaba. A becsült érték 20-30 százalékáért lehetett akkor lakáshoz jutni, és azt is részletekben fizethették ki az emberek, miközben magas volt az infláció. Lényegében fillérekért lehetett lakástulajdonhoz jutni, és ez akkor egyes rétegeknek nagyon-nagyon jó befektetés volt, ami nyilván a lakásigényüket is kielégítette. Erre az akkori közvélemény úgy tekintett, mint egyfajta „nemzeti ajándékra”, ami valóban egy sokszázezer milliárdos ajándék volt a háztartásoknak. Igaz, mindez az egyenlőtlenséget is megteremtette. Aki V. kerületi lakást tudott privatizálni, az megteremtette a család szerencséjét, rosszabb lokációval ez az államtól kapott ajándék kisebb volt. Az a réteg pedig, amelyik ezt sem tudta megfizetni, eközben leszakadt, miközben elszabadultak a rezsiárak is.

Ma 100 ezer önkormányzati bérlakás van összesen, miközben van 4 és fél millió lakásunk. Az összes lakás nagyjából 2 százaléka önkormányzati bérlakás, és ez évről évre csökken. Valószínűleg ez a lakhatási válság legfontosabb eleme ma – jellemezte a rendszerváltáskor kezdődő folyamatok végét Jelinek Csaba.

Bérlakásépítés helyett hiteltámogatás

Hogy miért nem épülnek önkormányzati bérlakások? A rendszerváltás óta egyetlen olyan időszak volt, amikor az állam számottevő forrást biztosított az önkormányzatoknak, hogy bérlakásokat építsen. Ez az első Orbán-kormány alatt volt így. Ezt leszámítva – ekkor 18 ezerrel nőtt az önkormányzati bérlakások száma, de csak részben voltak új építésűek – nem történt semmi ezen a téren. „Van ebben politikai logika. Lakást építeni hosszú folyamat, tehát onnantól kezdve, hogy kitalálom, megtervezem, megpályáztatom, közbeszerzés és egyebek, majd végén felépül, átadom a kulcsot, addig nagyon sok pénzt elköltöttem, eltelt egy csomó idő, és van pár száz vagy pár ezer választópolgár, akit boldoggá tettem. Ennél politikai szempontból nyilván sokkal racionálisabb valamilyen készpénztámogatást, Erzsébet-utalványt vagy bármi egyebet adni, aminek azonnal van haszna, valami nagyon látványosat jelent. Tehát ez a magyarázat arra, hogy ezt politikai megfontolásból miért nem lépte meg senki” – mondta Jelinek Csaba, hozzátéve, hogy az elmúlt 30 évben szinte minden kormányzat és önkormányzat úgy tekintett az állami-önkormányzati lakásokra, mint egy nyűgre, amelytől meg kell szabadulni, vagy jobb esetben, hogy le kell szűkíteni egy olyan kicsi lakásállományra, ami a legjobb állapotú és leginkább problémamentes.

Vannak országok, ahol léteznek lakásépítési alapok, kedvezményes hitelek az önkormányzatok számára. Nálunk ezek az eszközök hiányoznak. „Képzeljük el, hogy ezt a 3 százalékos hitelt nem az embereknek adjuk oda, hanem egy bérlakásépítő nonprofit zrt.-nek, ami felépít egy csomó lakást, melyek 100 évig nagyon sok családnak olcsó lakhatást nyújtanak. Ezek az eszközök hiányoznak. Ami piaci alapon épül, azt ismerjük, mennyibe kerül és milyen minőségű” – mondta Jelinek Csaba.

Léderer Sándor szerint ez reprezentációs probléma is. Aki a döntést hozza a lakhatás kérdéséről, az nem az a társadalmi réteg, amelyiket ez a probléma érinti, de ez elmondható az oktatás vagy az egészségügy kérdéséről is. Plusz probléma, hogy nagyon nagy feladatról van szó, amit nem szívesen vállalnak magukra az önkormányzatok, és az állandó elvonások miatt ki is vannak véreztetve. Olyan kevés a forrásuk, hogy nem tudnak belefogni ilyen programba, és a meglévő lakásállományukból is inkább pénzt akarnak szerezni. Ezeknek is köszönhető, hogy a lakhatásra senki nem úgy tekint Magyarországon, mintha valamilyen közügyet kéne szolgálni, teljesen piaci kérdésnek tekintik. Amikor lakóparképítőknek adnak kedvezményeket, akkor is hasonló történik. Nem fontos, hogy milyen lakások épülnek – van-e a házak között park, épül-e iskola is mellé, fejlesztik-e azzal együtt a közlekedést is –, csak az, hogy minél több épüljön. Nemcsak a város látja kárát az ilyen erőltetett tempójú lakásfejlesztésnek, de azok sem jutnak hozzá, akiknek szüksége lenne rájuk.

A háztartások harmada küzd ma valamiféle megfizethetőségi problémával – ismertette a mellbevágó adatot Jelinek Csaba. Ez lehet bérleti díj, hiteltörlesztő, rezsi. Amikor a jövedelem több mint 30-40 százalékát teszik ki, a szakirodalom azt nevezi problémásnak.

Jelinek Csaba az uzsorabérletek kérdését is szóba hozta. „A VIII. kerületben egy csomó olyan lakásról lehetett tudni, ahol egy nagypolgári lakást OSB lapokkal szétválasztottak 8-10 négyzetméteres lukakra és azokat kiadták papírok nélkül, nem 50-60 ezer Ft-ért, horribilis összegért. Nyilván olyan helyzetben lévő embereknek, akiknek nagyjából ez az egy egyetlen lehetőségük, hogy itt legyenek a városban és itt tudjanak dolgozni. Ennek egy másik verziója, amikor ugyanez a leszakadó térségekben akár csicskáztatással összekötve történik a falu végén.” Nem csak az tartozik a lakhatási válsághoz, hogy van-e hol lakni. Fontos, hogy beszéljünk a lakásminőségről, energiaszegénységről és a területi különbségekről is – mondta.

Mit lehetne tenni?

Jelinek Csaba a Lakhatási Minimum című kiadványra hívta fel a figyelmet, amit több lakhatással foglalkozó szervezet – köztük a Periféria Központ – rakott össze, mint javaslatcsomagot a politikai szereplők részére. Az abban összefoglaltak legfontosabb tanulsága szerinte az, hogy mindaddig nem fognak rendszerszinten jó irányba mozdulni a dolgok, amíg egy kormány nem állít össze olyan lakhatási stratégiát, amely adatokon alapul, kitűz célokat, megmondja, hogyan lehet ezeket mérni és eszközöket is rendel hozzá.

Javasolta továbbá a világon több helyen működő nonprofit vagy low-profit bérlakásszektor erősítését. Ez lehet állami, önkormányzati és magán is, de az mindenképp szabályozva van, hogy mennyi profitot lehet kivenni a lakások kiadásából, cserébe biztos és támogatásokkal jár. Barcelonában például a magyarországihoz hasonlóan 90 százalék felett volt a magántulajdon a lakáspiacon, mégis végig tudtak vinni egy lakáspolitikai fordulatot úgy, hogy többféle eszközzel is dolgoztak, de volt mögötte vízió, kitűzött cél és eszköz.

Léderer Sándor szerint az első lépés az kell legyen, hogy a lakáspiacon

A nagyon szűkös lakásállományt, ami még rendelkezésre áll, tényleg óvni kell, és biztosítani, hogy nagyon átlátható legyen ennek a gazdálkodása, a pályáztatása.

„Bizonyos ellenzéki önkormányzatoknál a számokon látszik, hogy volt fordulat. És vannak olyan helyek is, amik meglepően rosszul teljesítenek bizonyos mutatókban, s ennek az lehet az egyik gyökere, hogy amikor eladunk lakásokat, beszedjük a bérleti díjat, azt ne az önkormányzat működésére költsük, ezzel elrejtve, hogy amúgy rosszul működünk, hanem legyen visszaforgatva a lakásszektorba legalább helyi szinten. A számaink azt mutatják, hogy ez az önkormányzatok 90 százalékánál nem így megy, annak ellenére, hogy a lakástörvénybe elvileg bele van írva, hogy ezt a pénzt külön számlán kéne kezelni és csak bizonyos típusú dolgokra lehet elkölteni. Ennek számonkérése helyi szinten szerintem lehet egy kezdeti jó lépés abba az irányba, hogy kiderüljön, lehetne máshogy is csinálni” – mondta Jelinek Csaba.

Nyitókép: Huszár Boglárka