Ambrus Zoltán 1861. február 22-én született Debrecenben. Nagykárolyban és Budapesten tanult, jogásznak indult, de végül irodalmár lett, a párizsi Sorbonne-on fejezte be tanulmányait. Első írásai már az 1880-as évek végétől megjelentek, s kezdettől elismerés fogadta. Az irodalom és a színház közegében élt mindig. Első felesége, a korán elhunyt Tormássy Gizella az Ország-Világ munkatársa volt – esküvői tanújuk Benedek Elek volt –, második felesége pedig Benkő Etelka operaénekes volt, akivel a józsefvárosi plébániatemplomban keltek egybe, ekkor a kor nagy színésze, Náday Ferenc volt a tanú.
Ambrus dolgozott a Hétnek, szerkesztette az Új Magyar Szemlét és a Klasszikus Regénytárt, alapítója volt a Nyugatnak. Írt tárcát, novellát, regényt – ezek a kor szokásának megfelelően sokszor újságokban jelentek meg először. A francia realista próza jeles fordítója volt. Öt éven át igazgatta a Nemzeti Színházat, és írt rengeteg kritikát is. Tagja volt a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak, valamint a Tudományos Akadémiának. Híres regénye az önéletrajzi ihletésű Midas király.
Elek Artúr így jellemezte művészetét 1911-ben a Nyugatban: „Ambrus Zoltán a mi újabb irodalmunknak legsajátosabban regényíró tehetsége: a par excellence regényírója, a legtöbb mondanivalójú, a legbővebb lélekzetű elbeszélője. Semmi rhapsodicusság sincsen a természetében. Regényei nem novellasorozatok, hanem minden ízökkel egymásba fogódzó conceptiók, amelyeknek fejezetei cselekményük logicájánál fogva következnek egymásból. Elmondanivalójának gazdagsága, előadásának nyugodtsága, a kedélye, hangjának változatossága: az érzelmessége, a humora, a satyrája a nagy angol elbeszélőkre emlékezteti az embert.”
Az írók írója haláláig élt az Üllői út 36. III. 12-ben (a ház másik bejárata a József körút 87.). Első útja reggelenként a Valéria kávéházba vezetett a ház aljában, s kortársai úgy látták, mintha ott élte volna az életét. „Ugyanitt foglalt helyet a szőkeszakállu Ambrus Zoltán, a ki soha sincs megelégedve az evőeszközök tisztaságával” – írta Krúdy az Újság hasábjain 1922-ben. „Ambrus Zoltán, az írók írója, aki grandseigneur-ös izoláltságban, ujságtornyok bástyái közé sáncolta magát az Üllői úti Valero-kávéház éjféli magányában” – írta Csergő Hugó 1928-ban a Magyar Hírlapban. Márai pedig később így emlékezett rá Szindbádként az 1940-es Magyar Nemzetben: „Látta a régi kávéházakat, a Valériát, ahol Ambrus Zoltán egyeztette – oly gonddal, mint egy kúriai bíró a jogegységi döntvényeket – a haza műveltségét a franciás szellemmel.”
S végül halljuk Ambrus Zoltánt is, aki így írt Józsefvárosról: „A hogy kitekintettem az ablakon, az első gondolatom az volt, hogy augusztusig nem mozdulok ki hazulról. A Józsefváros elhagyott utczáin békén pihent a tél, s az a néhány kalandos férfiú, a ki kapuzárás után sietett haza, mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdött volna az utczán. Ez az az idő, mikor az ember apró páragömbök formájában meglátja a tulajdon lélekzetét, ez az az idő, mikor az ember fú, dohog és káromkodik odakünn, noha egyedül van és nincs kit szidnia. Különben szép, holdvilágos este volt, de a holdvilág hiába ragyogott oly biztatóan, a kisérteteket se csalta ki odvaikból; szegények, megfagytak volna a szabadban. Ilyenkor nem járnak kisértetek; ilyenkor egyáltalában senki sincs az utczán, csak az éjjeli őrök, a lánczhid jegyszedői, meg a javithatatlan korhelyek.”
Ambrus Zoltán a 71. születésnapja után pár nappal hunyt el, 1932. február 28-án. Síremléke – Beck Ö. Fülöp alkotása – a Fiumei úti Sírkertben található.
Képek: Wikipedia, Arcanum, Ambrus-hagyaték / Országos Széchényi Könyvtár
