Az Evangélikus Egyház fontos központi intézményei – például az Országos Iroda, Evangélikus Országos Gyűjtemény, Luther Kiadó – találhatók Józsefvárosban.

Hozzám személyes indíttatásból is közel áll a VIII. kerület. Alig tízéves voltam, amikor 1968 táján Miskolcról, ahol addig lelkész édesapám szolgált, a Kiss József utcába, a Luther-házba költöztünk.

A Luther-ház tömbjének közepén bújik meg a szlovák evangélikus templom, ami a XIX. században még magában állt. A bérházakat később építtették köré, hogy a lakbérből tartsák fenn az egyházukat, de szegények azzal nem számoltak, hogy az államosításkor elveszik ezeket. A szlovák egyházközség így nem tudta fönntartani a templomot, s később kényszerűségből eladta az államnak. A Luther utcai oldalon kaptak egy kis kápolnát, annak bejáratára és a templomra nézett az ablakunk az udvar felé, hallottam is néha a szlovák szót és énekeket. A kerületben régen sok szlovák is lakott.

A templomot, erre jól emlékszem, a tudomány és technika házának használták, átépítették, rettentően elrondították. A rendszerváltás után kalandos utóélete volt, sokan Sporttemplom néven ismerik. Most visszakerült a szlovák hívőkhöz, állami segítséggel hozzák rendbe. Én mindig is büszke voltam arra, hogy az evangélikus egyháznak nemcsak magyar, hanem német és szlovák gyökere is van.

Itt éltem 23 éves koromig, amíg az első lelkészi szolgálatomat el nem kezdtem Siófokon.

Milyennek látta akkor Józsefvárost?

Először még a felköltözés előtt jártam itt, az Üllői út 24-ben, a Teológia Akadémián – most az Országos Iroda épülete –, ahová egyháztörténész édesapám 68-ban került fel tanítani, egy évig ingázott Miskolcról. Megmutatta a tanszéki szobáját, ott is aludt, tetszett az ódon épület, a régi festmények, a rengeteg könyv. Csak később derült ki, hogy ezekben a tanszéki szobákban bizony ott voltak a beszerelt drótok, lehallgatták a tanárokat, és ő sem volt kivétel. Rossz kádernek számított, támogatója volt az 1948-ban koholt vádak alapján elítélt Ordass Lajos püspöknek, aki kiállt az egyházi iskolák államosítása ellen és kritizálta a kommunizmust. Abban az időben tabu volt a személye, a nevét sem volt szabad kiejteni.

A Bezerédj utcai iskolába jártam, szerettem, még a járdáról sem kellett lelépnem, olyan közel volt. A Köztársaság téren, a mostani II. János Pál pápa téren fociztunk mindig.

Nagy Fradi-drukker voltam, jártam meccsre, és volt egy gyönyörű zöld-fehér zászlóm, amit édesanyámmal közösen varrtunk. Az iskolában az ablaknál ültem, amellett volt a zászlótartó, ezért bevittem és kitűztem. Nem gondoltam, hogy ez provokációnak számít a Kádár-rendszerben, de a Fradi egy kicsit ellenzékinek számított a szemükben. Egy rendőr azonban rögtön számonkérte az iskolát, hogyan loboghat kint a zöld-fehér zászló és nem a piros. Berohant az osztályfőnök, brutális módon letépte a zászlótartóról, bevágta a kályhába – akkor még azzal fűtöttünk – és kiment mennydörögve. Megalázó volt, de az énektanár jó fej volt (énekóra volt éppen), és azt mondta, próbáld meg kivenni, hátha még nem égett el egészen. Sokáig őrizgettem a zászlófoszlányt emlékéül annak, hogy micsoda áldozatot vállaltam a kedvenc csapatomért.

Az osztályfőnök sokszor mondogatta anyukámnak, hogy ez a Tamás nem hiába pap fia, maga köré gyűjti az összes munkásőr gyereket. Én nem tudtam, hogy ki a munkásőr, de az egyik osztálytársam édesanyja Mező Imre titkárnője volt például. Fogalmam sem volt, hogy milyen kemény kommunista háttérből jön és mit jelenthet a számára 56. A családom számára nyilván egészen mást jelentett, de gyerekként nem érzékeltük a különbséget. Izgalmas volt ez a szociológiai konglomerátum, ahogy én, a polgári származású papgyerek együtt vagyok Mező Imre titkárnőjének és a munkásőrök gyerekeivel. Ezért is szeretem Fejes Endre meghatározását, aki A hazudósban „az ezerszer áldott nyolcadik kerületről” beszél.

Igaza volt az osztályfőnöknek, már akkor is lelkésznek készült?

Nem. A bölcsészkarra készültem, angol-magyar szakra, de 17 éves koromban volt egy személyes elhívásom, megtérési élményem. Egy bibliai mondat nagyon szíven ütött.

Egy ifjúsági körben az egyik egyetemista fiatal beszélt arról, amit Pál apostol írt: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Rómaiakhoz írt levél 8,19) Ez 1976-ban volt,

Amikor a KISZ, az internacionalizmus, a Népszabadság, az egypártrendszer kötelezően rátelepedett az emberre, nekem új felismerés volt, hogy a teremtett világ sóvárogva várja Isten népének megjelenését. Azt kérdeztem magamtól, ez azt jelenti, valamiféle küldetésem lehet, hogy Istenről beszéljek? Nem elvakult, szemellenzős módon, de hogy a hitemet megosszam másokkal? Így végül a teológiára jelentkeztem.

Ma a teremtett világgal szembeni érzéketlenség jelenthet nagy kontrasztot, az ökológia így a megtérésig is elvezethet. A teremtett világ védelme az evangélikus teológiától, tőlem sem áll távol.

A reformációnak – október 31-én volt 500 éve, hogy Luther Márton kiszögezte a 95 pontját – mi a lényege?

A reformáció alapvetően megtérési mozgalom volt. A középkori egyház annyira korrupt volt már, hogy az azzal való szakítás csak személyes belső megtéréssel volt lehetséges, ezt ismerte fel Luther. A 95 tételben a vallási kufárkodás, a búcsúcédulákkal manipulálás, a megfélemlítés, a vallás gazdasági célokra felhasználása ellen emelte fel a szavát, amit rögtön összekapcsolt a megtéréssel. De nemcsak a kívülállóknak,

mert annyira eltávolodtak Isten akaratától. Mindenki azt mondta, az egyház kincse a gazdagsága, ami a főleg a reneszánsz pápák idején nagyon szembetűnő volt, de Luther szerint nem materiális értékek, hanem a lelkiek, az evangélium jelenti az egyház igazi kincsét.

Ugyanakkor a reformáció mindig nyitott volt a világra is. Összekapcsolódott a humanizmussal, a könyvnyomtatással. Luther munkatársa volt Melanchthon, a tudós klasszika filológus, az antikvitás nagymestere és Lucas Cranach, a festő is.

Luther németre fordította a Bibliát, de mindenfelé volt szabad vegyértéke. Elsősorban a hit embere volt, mégis nyitott mindenféle közéleti, kulturális, társadalmi és tudományos irányban.

Merrefelé szolgált lelkészként?

Siófok lett az első szolgálati helyem központja 82-ben, három megyét, több száz falvat érintő szórvány tartozott hozzám. Volt egy Trabantom, és bizony egész nap utaztam.

Siófokra 1985-ben a finn testvérvárosból, Ouluból érkezett delegáció, és amikor keresték az evangélikus templomot, a tanácselnöknek be kellett vallania, van ugyan egy fiatal papjuk, de csak egy kis villaépületben van átmeneti otthona, kis imaháza a gyülekezetnek. Ezek az egyszerű körülmények, főleg a szórványban, most is jellemzőek. (A józsefvárosi gyülekezet Mandák-háza is lakóház volt azelőtt.)

A finnek meg akarták ismerni a fiatal lelkészt, így a következő látogatásra már engem is meghívott a delegációba a kommunista tanácselnök. A finnekkel összebarátkoztunk, és felajánlották, ha építenénk templomot, segítenek. A tanácselnök pragmatikusan gondolkodott, a német és skandináv üdülők nagyrészt evangélikusok, és nemsokára ki is jelölt egy területet az építkezésre.

1986-ban Kőbányára kerültem, munkás vidék, lakótelepek. Ekkor már érezhető volt a rendszerváltás előszele, és fantasztikus volt átélni, hogy sok rejtőzködő evangélikus, aki addig nem mert az egyházzal kapcsolatot tartani, egyszer csak felbukkan. Sok felnőtt keresztelés, felnőtt konfirmáció volt abban az időben.

A visszatérések jártak megtéréssel is?

A rendszerváltáskor jöttek érdekből is, azt gondolták, most ez az új vonal. Nagy a tolongás a damaszkuszi úton, ez a szarkasztikus mondás járta akkor, az ilyenek egy idő után szépen visszakerültek a közönyös állapotba. De nagyon sok pozitív példát, megtérést is láttam. Sokaknak addig egyszerűen nem volt lehetőségük a templomba bejönni, nem tudtak róla. Szerencsés egybeesés volt, hogy a politikai klíma megváltozott és egy fiatal lelkész került oda, aki dinamikusan látogatta a híveket.

Egy pap hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen, mondták régen rosszmájúan. Vagy azzal kritizálták az egyházat, hogy „feláll a pap a szószékre, és azt mondja, kedves testvérek, ma elmarad a prédikáció, mert akarok valamit mondani”. Én igyekeztem nem így végezni a szolgálatomat, és 27 évem minden lendületével azon voltam, hogy járjam a lakótelepeket. Van ahonnan kirúgtak, hogy pappal nem tárgyalok, más meg hívott, menjek el máskor is, vagy elkezdett istentiszteletre járni. Sosem tolakodtam, nem szektás módon mentem, hogy térítsek. Elsősorban azokhoz mentem, akikről tudtam, hogy van evangélikus kötődésük. Néha furcsán néztek rám, de egyre inkább elterjedt, hogy ez jó ügy, mi pedig próbáltuk az egyházi életet összekötni filmklubokkal, koncertekkel, kirándulásokkal is.

Sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy hinni a templomban kell.

Bántó megjegyzés ez. Mindig szorgalmaztam, mondhatni teológiai ars poeticám, hogy nem szabad bezárkózni, ki kell lépni a templomból. Sokat jelent nekem az a bibliai mondat, amit Ferenc pápa még a megválasztása előtti időben idézett: Jézus az ajtó előtt áll és kopogtat. De megfordította: Jézus az egyház ajtaján kopogtat, ki akar menni az egyházból, hogy a világ emberét is megtalálja, elérje. Szerintem ez nekünk is küldetésünk.

A kőbányai munkámnak volt józsefvárosi vonatkozása is, mert a Tisztviselőtelep is a kőbányai gyülekezethez tartozott, ma is így van. Akkoriban még volt egy kis templomunk a Vajda Péter utcában. A nem különösebben szép épület eredetileg hadikórháznak épült az első világháború idején, később kapott tornyot mellé. Sajnálatos, hogy elfogyott az a kis gyülekezet, szerettem a Tisztviselőtelep másféle közösségét is. Az épület aztán nagyon rossz állapotba került, le kellett bontani. A megmaradt torony élvez helyi védettséget.

Manapság a protestáns munkaetikát éri kritika, mert az emberek „hülyére dolgozzák magukat” Puzsér Róbert szerint, és terjed az a nézet is, hogy ha pénzed, vagyonod van, az annak a jele, hogy az Isten szeret téged.

A jóléti kereszténység, prosperity gospel felfogását főleg Amerikából importálták Magyarországra. Nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a gazdasági előremenetelem, jólétem Isten áldása, ezért nyugodtan imádkozzak azért, hogy adjon több pénzt, nagyobb autót, nagyobb házat, mert az lesz a jele annak, hogy Ő szeret engem. Én azonban azt gondolom, hogy inkább a Mandák-ház szegénysége képviseli a hiteles kereszténységet.

A munkaetikához csak annyit: a protestantizmus szerint az istentisztelet a templom falain kívül is zajlik. Isten embere, Isten gyermeke vagyok, nemcsak akkor, amikor a templomban vetem magamra a keresztet, imádkozom, térdelek, hanem akkor is, amikor kint vagyok a világban és végzem a munkámat. Luther azt mondta – fontos mondat –, hogy a munka is istentisztelet, a munkában is lehet az Istent dicsérni. Provokatív állítása szerint

Ez egyrészt óriási méltóságot ad az egyszerű szolgálólánynak, és egy kicsit helyére teszi az érseket is. A Karácsony Sándor utcai Mandák-házban, azt gondolom, megbecsülik a szolgálólányt. Ha valaki roma vagy menekült, meleg, a társadalomban lenézett, neki is megadják a méltóságát, mert ő is Isten gyermeke, így kell fogadnom, így kell vele bánnom. Szerintem ez a lutheri út, még sarkosabban, ez a krisztusi út.

Aktívak az ukrajnai menekültek segítésében, pedig nyilván alig akad köztük evangélikus.

A hiteles kereszténység a templom falain kívül is meg kell, hogy mutatkozzon. Jézus sokat idézett szavainak – éhes voltam és ennem adtatok, beteg voltam és meglátogattatok, menekült voltam és befogadtatok – hol, ha nem itt kell megvalósulnia?

Bolba Mártáék segítő munkája mellett – nagyra becsülöm, amit a Karácsony Sándor utcában és az angyalföldi Dévai Fogadóban tesznek –, amikor elindult a háború utáni menekülthullám Ukrajnából, mi az Üllői úti székházunkba egy ukrán iskolát, skólát fogadtunk be, a 60-70 diákkal 4-5 tanár foglalkozott. Két termet tudtunk nekik átadni, s

Az egyik sarokban ukrán irodalmat tanultak, a másikban matekoztak, a harmadikban angol nyelvű foglalkozás volt. Az édesanyák egyedül érkeztek a gyerekkel, az ugyancsak menekült tanárnők foglalkoztak velük, az apák többsége otthon maradt. Az Üllői úti egyházi munkatársak segítették őket, hoztak gyümölcsöt, süteményt, vitték őket kirándulni, játszótérre, lelkesítő volt. (A következő tanévben már magyar iskolába kellett járniuk.)

Az evangélikus egyház is küld segélyt Ukrajnába, személyesen is jártam Kárpátalján, többször Nagydobronyban és Munkácson, a nyáron volt egy nagyobb utam Odesszában is.

Mivel keltene kedvet az egyházához?

Hogy érzékeljék, itt nyitott ajtók vannak,

lehetőségeket kínálunk föl, de semmi sem kényszer. És szerintem ez így is működik.

Keresztelő János mondta: Neki (Jézusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Ez is fontos mondat. Amikor püspök lettem, sokat jelentett a számomra, hogy megóvjam magam a kísértéstől, és ne a személyem kerüljön előtérbe.

A protestáns egyházak alapvetően demokratikusan épülnek föl, mi sem vagyunk túl hierarchikus szervezet. A lelkészt a közösség választja, nem a püspök helyez oda valakit. A fő döntéseket a közösség hozza, ami nyilván egy kicsit nehézkessé is teszi az ügymenetet, mert lehet, hogy egymagam gyorsabban tudnék dönteni. Minden közösségben a lelkész mellett van egy világi vezető is, a paritás elve alapján teljesen egyenrangúak, és a presbitériumban is világiak vannak.

Vannak viták is a lelkésszel?

Hogyne, meg kell győznie az igazáról a presbitériumot. Teológiai kérdésekben ugyan nem szavazunk, de például arról, hogy befogadnak-e menekülteket, a gyülekezet dönt.

Hogyan értékeli a népszámlálás adatait, ami szerint jelentősen csökkent a magukat egyházhoz tartozónak vallók száma?

Mi nem mentünk bele számháborúba, nem akartuk bizonygatni, hogy ez nem igaz. Azt mondtuk, hogy alázattal és önkritikusan, akár még bűnbánattal is, be kell látni, nem tudtunk megtenni mindent azért, hogy elérjük az embereket hiteles szóval, bőven van feladatunk. Ezt a csökkenést mi magunk is érzékeltük. Az tagadhatatlanul sokkoló volt, hogy most kiugróan sok – 40 százalék –, aki nem válaszolt.

A nem nyilatkozók az egyházak politikai szerepvállalása miatt is távol maradhattak szakértői vélemények szerint.

Az evangélikus egyház távolságot tart a politikától, éppen ezért biztosak vagyunk benne, hogy a tudatos híveink meg is vallották, hogy evangélikusok. A holdudvarhoz tartozók azonban lehet, hogy nem tudják szétválasztani, hogy mi mit mondunk, vagy a katolikus egyház mit szokott mondani, és általános benyomásuk az, hogy túl erősen kapcsolódik a politika az egyházakhoz. Nálunk ez nem jellemző, legalábbis egyetlen politikai irányzat mellett sem kötelezzük el magunkat, nem agitáltunk, s remélem, hogy nem volt olyan lelkészünk, aki valamelyik pártra való szavazásra buzdított volna.

Miért az evangélikus egyházhoz került a katolikus Esterházy Péter könyvtára, és mit kezdenek vele?

Egész pontosan Esterházy Péter és Gitta Könyvtár, hiszen Péter feleségének, Gittának a gyűjteményéről is szó van. Jól ismertem Esterházy Pétert, a szabadegyetemi alkalmainkon is volt vendég, tiszteltük, szerettük egymást, leveleztünk. Sokszor a beszédeimben idéztem tőle. Volt olyan, hogy egy éjszakai levélváltás során kaptam tőle szupersegítséget: egy német nyelvű prédikációmban akartam idézni egy ütős szakaszt a Kis Magyar Pornográfiából. Péter halála után Gitta keresett helyet a könyvtárnak, a család akarata volt, hogy egyben maradjon a 15 ezer kötet, a négy gyerek sem tartotta értelmét, hogy felosszák. Elkötelezett katolikusként először Várszegi Asztrikhoz fordultak, ő temette Pétert, de Pannonhalmán nem lehetett elhelyezni. Ezután kérdezett meg engem, és azonnal igent mondtam. Akkor újítottuk föl az Üllői úti székházat, és világi elnöktársammal, Prőhle Gergellyel kitaláltuk, hogy a földszinti irodákat egybenyitjuk, ott lesz elég hely. Két éven át folyt a kötetek katalogizálása, izgalmas volt látni, miket olvasott, milyen dedikációkat kapott más íróktól.

Használják is a könyvtárat?

Külön honlapja van, középiskolások, egyetemisták jönnek rendszeresen, egyéni érdeklődők még külföldről is. Rendhagyó irodalomórákat, egyetemi szemináriumokat tartanak ott. Az egyik gyülekezeti közösség értelmiségi olvasóköre például engem hívott meg, hogy ott beszélgessünk Esterházyról. Ez egy élő organikus egység. Januártól egy neves, kiváló irodalomtörténész kapcsolódik majd be ebbe a munkába.

Nem okozott gondot az egyházon belül, hogy egy más vallású embernek van itt emlékkönyvtára?

Egyáltalán nem. Öntudatlanul mindezt már évekkel korábban előkészítettük. A 2017-es reformáció emlékév kapcsán táblát helyeztünk el az udvaron, Luther mellszobra alatt, amin a reformátor egy mondása mellett Esterházytól szerepelt ez az idézet:

Az evangélikus egyháztól sosem volt idegen, sőt mindig is az identitásához tartozott nyitottság a kultúrára, és akár a vitatkozás is. Nem kell, hogy ez hitbuzgalmi anyag legyen és Esterházy vallási életét kutassuk. Fontos szerepet játszott Esterházy életében a vallás, de nem hagyományos módon, kritikus tudott lenni a saját egyházával és másokkal szemben is. De éppen az a dialógus fontos, hogy akár önkritikusan is értelmezzük Esterházy mondatait.

Az egyházon belül folyik önkritikus dialógus?

Olyan légkört próbálunk biztosítani, ahol ennek helye van. Nem mondom, hogy mindenki nyitott rá, de az evangélikussághoz hozzátartozik, hogy párbeszédben legyünk a másként gondolkodókkal, ökumenikusan a más vallásúakkal, zsidósággal, muszlimokkal, nem hívőkkel. És hogy a kultúra, irodalom, képzőművészet vagy zene felé is nyitottak legyünk, nem véletlen, hogy Bach egyházának is szoktak minket nevezni.

Az Üllői úti székház már sok mindennek adott otthont.

Ez a ház a Szentkirályi utca sarkán nagyon fontos az egyházunk életében. Régen Luther-otthonnak hívták, 1950-ig evangélikus egyetemi szállás volt. Maléter Pál itt volt orvostanhallgató kollégista. Vállalta evangélikusságát, titokban, lakáson eskették meg a feleségével. Ebben a házban lakott egy ideig Kormos István költő is, a felesége volt evangélikus, az édesapja dolgozott itt.

Amire pedig igazán büszkék vagyunk, hogy itt őrizzük Luther Márton eredeti kézzel írott végrendeletét, ami egy gyűjtő, az egyébként katolikus Jankovics Miklós révén került Magyarországra a XIX. században. Befektetésnek szánta, végül a halála előtt mégis az evangélikus egyházra hagyta. Részben latin szavakkal, de német nyelven íródott 1542-ben.

A németek nem követelték vissza?

Hitler meg akarta szerezni az 1940-es évek elején. Az akkori egyházvezetés

mert azt szeretné, hogy Luther végrendelete német földön legyen. Ha pedig nem adnánk oda ajándékként, hajlandó lenne megvásárolni, és komoly pénzt ajánlott fel.

A nácik fütyültek a vallásra, Luther németsége volt fontos nekik, a nemzeti hős, a német nemzeti nyelv megteremtője. Büszke vagyok az elődeimre, az akkori egyházvezetők udvarias, de határozott levélben hárították el az ajánlatot. A végrendelet most is Józsefvárosban van, az Üllői székház levéltári részében van elhelyezve egy csomó értékes ősnyomtatvánnyal és egyéb könyvritkasággal együtt. Itt is van egy komoly könyvgyűjteményünk, a Podmaniczky-Degenfeld könyvtár.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf