Olyan emberáradat volt kíváncsi a Véget ért a jó élet tárlat megnyitójára március 5-én, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Így szokott ez lenni azóta, hogy Oláh Norbert átvette a galéria vezetését, és csatlakozott hozzá hamarosan Farkas Clara, aki kezdeményezője és kurátora ennek a kiállításnak, láthatjuk a munkáit is.
Farkas Clara a filmes világból nyargalt át a képzőművészetre. A neve azért nincs magyar helyesírással írva, mert Svájcban született, édesanyja kolumbiai, édesapja magyar muzsikus – cimbalmos – cigány. Farkas Clara a Gustave Eiffel Francia Iskolában érettségizett, majd az ELTE-n folytatta tanulmányait, filmtudományi szakot is végzett. A Filmintézetben dolgozott egy ideig, látvány- és díszlettervezéssel foglalkozott.
Oláh Norbival az ELTE Romakép műhelyében ismerkedtek össze. Itt ismerte meg Pócsik Andrea független kultúrakutatót, filmtörténészt, egyetemi oktatót, a műhely alapítóját is, aki a kiállítást megnyitotta. Mohamed Fatima pedig a zenéjével fokozta a rendkívül jó hangulatot.
Miért lett a kiállítás címe az, hogy
Véget ért a jó élet?
Erre Pócsik Andreától kaptuk meg a választ, José Saramago Káin című regényét idézte, amelynek első fejezetében e szavak kíséretében űzi ki a Teremtő Ádámot és Évát a Paradicsomból: „Jól van, mondta az úr, ha így akartátok, legyen így, mától fogva véget ért a jó élet, Éva, neked nem csak felette igen megsokasítom a viselősséged fájdalmait, undorodni fogsz és émelyegni, fájdalommal szülsz magzatokat, mégis epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad, szegény Éva, jól kezded, nyomorult sors vár rád…”
Coulibaly Miriam Sékou művészeti kutató, Farkas Clara társkurátora írja a kiállítás tájékoztató szövegében, hogy „a kiállítás fókuszába egyrészt az anyasággal kapcsolódó társadalmi tapasztalatok és motívumok, másrészt a többgenerációs szereposztás, sorskötelék és a belőle való kitörés kerülnek”.
Farkas Clara meghívta az általa ismert roma képzőművésznőket: Dankó Boglárkát, Takács Zsófiát, Galyas Denerak Dórát, Horváth Anitát, Várhelyi Valentinát és Balázs Kittit.
A látogatók kezükbe kaptak a kiállításhoz egy nagyalakú nyomtatott eligazítást, amely voltaképpen prospektusként szolgál. Farkas Clara így ír: „Roma–kolumbiai nőként kulturális örökségeim egyidejű jelenléte egy örökké feloldásra váró ellentmondást jelentett, amely a fiam születését követően egyre erősödő bizonytalansággá vált: mi az, ami valóban az enyém, és mit adok tovább? A roma identitásommal való kapcsolódás egyik formájaként csatlakoztam a Bura Galériához. Az itt megélt szemlélet és a meghatározó, inspiráló női találkozások révén
az egymást átfedő identitások hálózatában
kezdtem értelmezni önmagam. Ez a kiállítás számomra személyes tér. A rasszizált női testről való gondolkodás, a stigmatizált fizikai tapasztalatok láthatóvá tétele mélyen összefonódik azzal, ahogyan a saját bőrömben létezem, az örökségemet hordozom és az anyaságomat megélem. Különösen fontos, hogy mindezt roma nőkkel együtt tehetem meg – abban a térben, amely számomra az önazonosság és a közösség egyik legfontosabb helyszínévé vált.”
Pócsik Andrea szerint Farkas Clara azzal, hogy megszólította és ilyen csodák létrehozására inspirálta művésztársait, a közösség erejét is megjelenítette. Így gyümölcsözött a közös alkotófolyamat bátor, nem opportunista, világpolgári szellemiséget, nem provincialitást sugalmazó műveket. Ezzel létrehoz egy olyan glokalitást, amelynek megteremtésére Magyarországon bár sokan törekednek, hitelesen még nagyon-nagyon kevesen képesek.
A glokális szemléletmód szerint egyébként a világméretű stratégiákat a helyi sajátosságok figyelembevételével kell alkalmazni.
