A Teleki tér környékén élnek. Hol itt, hol ott, amerre épp megtűrik őket.
Sándor pék volt közel harminc évig. Sokat dolgozott, keveset volt otthon – ez vezetett a válásához is. Az egészsége megromlott, hosszabb időt töltött kórházban. Azóta bottal jár, 15-20 percnél többet már nem tud egy helyben állni. Másfél éve hajlék nélküli. Péknek már nem veszik vissza, fizikai munkára alkalmatlan, ülőmunkára pedig nem érzi magát megfelelőnek.
Géza villanyszerelő volt, ipari tanulóként kezdte, aztán harminc évig dolgozott az áramszolgáltatónál. A válása után került utcára. Egy vállalkozó foglalkoztatta, akinél lakhatott is, de miután megromlott a viszonyuk, próbált máshol elhelyezkedni – sikertelenül. Egy év után feladta. A munkáltatók mindenhol az életkorát kérdezték. A cégek akkor jutnak adókedvezményhez, ha valaki 25 évnél fiatalabb vagy már nyugdíjas. Ő viszont
„túl öreg”, de még nem nyugdíjas.
Szembesítették is vele: sokba kerül.
Két évet töltött szállón, három éve utcán él. Így ismerkedtek össze Sándorral. A koruk és a sorsuk fújta őket össze. „Cimborák” – így nevezik magukat. Szállóra már nem mennének, megvannak így, együtt békességben. Télen védettebb zugot keresnek, ahová behúzódhatnak.
A környékbeliek néha visznek takarót, élelmet – de a meleg étel a legnagyobb kincs.
Valahányszor elküldik őket valahonnan,
viszik magukkal az egész életüket.
Ami olyan csekély, hogy elférne pár bőröndben, de szatyrokban, kézben hurcolni nap mint nap a takarókkal együtt, ahhoz sok.
Mosakodni, mosni csak nappali melegedőben lehet, de oda 6 hónapnál nem régebbi tüdőszűrő lelet szükséges. Ez érvényes tajkártya nélkül heti egy alkalommal lehetséges Óbudán.
Munka és nyugdíj híján, aktív korúként havi 22 800 forintból lehetetlen talpra állni. Itt pedig a kör be is zárult.
A legszomorúbb az egészben, hogy külsejük, barázdált arcuk alapján 70 év felettinek gondoltam őket, miközben még a 65-öt sem érték el.
Filmajánló a témához: A sikátor szentje:
Gégény Noémi
Fotó: Karancsi-Albert Rudolf
