Reggel fél kilenc, a Stadionoknál a belváros felé a metró elejében még kevesebben vannak. Vajon a lány is ezért itt utazik? Vagy így lesz neki jó helyen a kijárat, amikor majd leszáll? 

A srác a Blaháig utazik, és többször látta már a lányt, ahogy a vezetőfülkéhez legközelebbi üléssoron telefonozik. Tetszik neki. Ma a lány társaságban van, és ő beszél az ismerőséhez szinte végig; a srác velük szemben ül le, jól hallja minden szavukat. 

Beérek, kávézok, aztán lesz egy mítingem tíztől, csak úgy behívtak, nem kell csinálni semmit. Onnan meg már elmegy az idő ebédig, utána a csapat együtt kávézik, az úgy már fél kettő, később meg egy kolléganő búcsúztatása lesz, elmegy szülni. Arra még egy kicsit elő is készülünk, majd én ugrom ki a cukrászdába sütiért. 

Akkor ez egy jó munkahely, mondja a lány ismerőse, és közben a metró befut a Keleti pályaudvarra. 

Ja. A lány nevet (tetszik, ahogy nevet, gondolja a srác vele szemben): még az elején kérdezték, hogy a negyedéves meg havi jelentéseket mennyi idő megcsinálni, és akkor még kezdő voltam és azért rá is hagytam azzal, hogy mittudomén: egy hét. De amúgy megvan két óra alatt, vagy max fél nap, ha sokat kell szarozni. 

Blaha Lujza tér, a hallgatózó srácnak le kell szállnia. Legközelebb, ha egyedül utazik, megszólítom, gondolja, és amíg felér a mozgólépcsőn és elgyalogol a saját munkahelyéig, végig a lány jár az eszében. 

A srác munkahelye kietlen üvegépület sok-sok három-négy fős irodával. A szobájába érve megkávézik – közben megbeszéli a szobatársaival az előző este nézett podcastokat meg néhány sporteredményt –, majd összekészíti a dossziéját. Ma a lilát választja a fiókjában heverő négy színes mappa közül, és átteszi bele a papírlapokat a tegnap használt sárgából. Amikor kész a csomag, új post-it cédulát ragaszt a lila mappa oldalára és ráírja tollal: FONTOS! A tegnapi post-it cédula, amelyen az állt: ALÁÍRATNI!, már nem ragad eléggé.

Elindul.

A végtelen hosszú folyosóról az övéhez hasonló irodák és kisebb tárgyalók sorakoznak mindkét oldalon, a folyosót három nagyobb, műbőr üléshuzatos kanapékkal és irodai növényekkel teli beugró tagolja, az emberek oda szoktak járni telefonálni. 

Se a folyosón, se a beugrókban nincs senki, a fiú elüldögél az egyik kanapén és ábrándozik. Ha jön valaki, úgyis meghallja majd. Kibámul az ablakon, az utcán turisták járnak, egy étterem előtt két férfi italos rekeszeket pakol ki egy minifurgonból. 

Közeledő léptek, a srác sietve újra útra kel. Hogyhogy a dosszié-módszert csak ő alkalmazza? Tényleg csak neki fér bele az idejébe? 

A dosszié-módszer első szabálya: ha látnak, mindig kezdj el sietni valahová dossziéval a kezedben, és gondterhelten kopogj be bizonyos ajtókon. A másik szabály: ebédlőben, értekezleteken, céges bulikon szerezz barátokat, kedves ismerősöket, akikhez, ha már erre jártál, beugrottál kicsit. Aztán majd dumálgatsz velük, kivel öt percet, kivel fél órát, helyzettől függ, politikáról, sportról, podcastokról, filmekről, játékokról. 

Csajokról.

Persze a srác mindig ügyel rá, hogy a dosszié a kezében maradjon (harmadik szabály), és hogy legtöbbször az ajtó közelében állva dumálgasson – hiszen csak egy percre van itt és épp indulni készül (negyedik szabály) –, hátha valamelyik főnök épp akkor lép a szobába. 

A három emelet, a három ugyanilyen hosszú folyosó és az itt töltött két és fél év eddig körülbelül tizenöt-húsz jó fej kollégát termelt ki számára. Alkalmazd a dosszié-módszert, és huss, a munkanap máris elrepült!

Időnként persze visszamegy a szobájába és megpihen. Keresett valaki?, kérdezi olyankor a szobatársaitól. Senki, válaszolják azok unottan, és tovább csinálják, amit csinálnak, ha egyáltalán meghallják a kérdést a fejhallgatóik alatt. Ilyenkor a srácnak eszébe jut a nagy átvilágítás néhány hónappal ezelőtt, amikor kikérdeztek mindenkit a feladatairól, és a főnökök – amúgy tévesen, vagy mert tudták, hogy semminek nincs következménye, esetleg puszta jóindulatból – összeírták, ki mit és miért csinál, és mennyi idő alatt. Ő simán átcsúszott, senki nem mondott neki semmit, de annyi azért visszajutott hozzá, hogy a kollégái igencsak kedvelik. 

És huss, ez a nap is elrepült pillanatok alatt, a dosszié-módszer megint segített kitölteni a srác munkaidejének hetven százalékát, a maradék meg… a maradékra meg már nem is emlékszik. 

Amikor a nap végén kikapcsolja és lehajtja a laptopját, mégis arra gondol, régóta úgy érzi, depressziós, és arra, hogy ma se csinált semmi hasznosat. Meg arra, hogy azért az ilyesmi előbb-utóbb mégiscsak kiderül. 

Nem tudhatja, hogy néhány kilométerrel arrébb, a Kossuth tér egyik mellékutcájában a metrón látott lány is éppen ekkor kapcsolja ki és hajtja le a laptopját; az asztalán maradék sütemény, selyempapírba csomagolva, ezt már hazaviszi, senkinek nem kellett. A lány arca komoly, kicsit gondterhelt, sokkal inkább látszik felnőttnek, mint reggel. Pár perce írta le cseten a húgának ezt a mondatot: Na, ma se csináltam semmit, a legjobb barátnőjének pedig ezt: Vajon miért érzem magam hónapok óta depressziósnak? 

Aztán ahogy pakol és felveszi a kabátját, üzenet jön Messengeren, a húga írja ezt: Csak ki ne derüljön!

A reggelenként látott, csodaszép csaj!, ugrik be eközben a fiúnak, ahogy leér a Blahán az aluljáróba. Érzem, hogy van itt valami, érzem a zsongást, érzem a tavaszt! 

És ahogy a metró közeledik, izgatott lesz, hátha látja végre a lányt hazaúton is.

Baróthy Zoltán

Nyitókép: Pixabay