Aki látott már gyárat műszakváltáskor, tudja, hogy nem szívderítő látvány. Komor arcú emberek hatalmas tömegei vonulnak némán különböző irányokba. Akik befelé mennek, azok azért vágnak ilyen képet, mert a francnak van kedve dolgozni kora hajnalban vagy bármikor, akik pedig kifelé igyekeznek, azok fáradtak, elgyötörtek, és semmi másra nem tudnak gondolni, csak egy nagy alvásra, de előtte még gyorsan innának valamit.

A gyárakhoz közeli italboltok ezért már az ipari forradalom óta szerencsésnek érezhették magukat, mert műszakváltáskor valósággal szárazra itták a kocsmát a megfáradt dolgozók.

A nyolcvanas évek – amikor a kelet-európai kormányok törvényi előírásokkal próbálták rábírni ezeket az italméréseket, hogy műszakváltáskor zárjanak be, vagy ne áruljanak szeszt – hamar véget értek, és a ránk köszöntő szabadság egyik első jele volt, hogy nagy iparvárosokban a gyárak környékén alkalmi bódék és egyéb elárusítóhelyek előre kitöltött felesekkel és bontott sörökkel várták a szomjas dolgozókat, akiknek markában már ott lapult a fillérre pontosan kiszámolt összeg. Pár éven belül ezeket a nagy gyárakat bezárták, de a kimérések még sokáig zsúfolásig voltak munkanélküliekkel, akik már nem siettek sehová.

Tanultuk történelemből, hogy a városok kereskedelmi csomópontokon alakultak ki, de jól tudjuk, a gyáraknak ugyanilyen fontos szerep jutott a városiasodásban. Biztosak lehetünk benne, hogy a városok egyik legfőbb jellemzője mindig is a bűz volt, és ezt százhúsz éve még nem lehetett a benzinüzemű kocsikra fogni.

Kosztolányi a városi élet nagy rajongója volt, és Szabadkán töltött gyerekkora után boldogan költözött fel Pestre, de ő is megjegyzi, hogy Budapest bizony fertelmesen büdös. Nem nagyon lehetett ennek más oka, mint hogy akkoriban rengeteg gyár szennyezte a levegőt, és bízvást ide sorolhatjuk a füst és a vegyszerek szagán túl a vágóhidak és bőrgyárak szerves hulladékának bűzét is. Aztán ezek a gyárak szép lassan kiköltöztek a városokból, hogy a helyükön házak, parkok épüljenek, vagy sorsukra hagyva szomorú mementóként emlékeztessenek a múltra.

A kilencvenes évek elején a Ganz-gyár megüresedő irodaépületébe költözött a Mai Nap szerkesztősége is, ahová négy éven át jártam dolgozni, és a kilencedik emeletről lenyűgöző látványt nyújtott a bezárt gyármonstrum, ez a haláltusáját vívó szörnyeteg. Reggelente mindig eszembe jutott, hogy alig ötven évvel korábban még tömött villamosok hordták a Ganzba komor arcú munkások hatalmas tömegét, akik a villamoslépcsőn lógva utaztak ide talán még Kispestről is, hogy a macskaköveken egymás nyomában csoszogva-botladozva, a hónuk alá szorított aktatáskában becsomagolt zsíros kenyérrel sietve induljanak a gyárkapu felé. A tömegben cigaretták parázslanak fel, az emberek nem szólnak egymáshoz, még magukhoz sem tértek igazán, majd a munkazajt is túlordító művezető felébreszti őket. Igen, mert a gyárak nemcsak büdösek voltak, de zajosak is, többek között ezért nem lehetett maradásuk a belső kerületekben.

Jó, nemcsak proletárok dolgoztak a Ganzban, hanem tisztviselők is, akiknek a gyár felépítette a Tisztviselőtelepet, ahol kertes házakban lakhattak azok a dolgozók, akik napközben könyveltek, üzleti leveleket fogalmaztak, pénzt számoltak, és valamiféle külön kasztot alkottak a gyáron belül. Egymás szomszédjai lehettek a telepen, ahol reggel hétkor aktatáskával kezükben ők is elindultak a gyár felé, kalapot emelve köszöntötték egymást, és kollégájuk feleségének megfázása felől érdeklődtek, de munkaidőn túl is összejártak.

Nyári vasárnapokon a feleségek megterítettek az udvarban a nagy hársfa alatt, és a vasárnapi ebéd után előkerültek a zsíros kártyapaklik, a demizson borok, és az asszonyok ilyenkor tudták, mi a dolguk. Söpörték az asztalról a morzsát, a szivarhamut, cipelték fel a pincéből a demizsonokat, csinálták a szódát, ürítették a hamutartókat. Mosogattak, pletykálkodtak, de büszkék voltak, hogy a férjük tisztviselő a Ganznál.

Ha most egy pillanatra számításon kívül hagyjuk a Ganz tevékenységét, akkor könnyen az a benyomásunk támadhat, a Józsefvárosban működő gyárak elsősorban azon fáradoztak, hogy elviselhető könnyűséggel ajándékozzák meg az emberi létet. A szesz- és dohánygyárakra gondolok. A Diószegi utcánál már csak egy üres telek emlékeztet rá, illetve a Szeszgyár utca őrzi nevében az egykor itt működő ipari létesítmény emlékét, a Harminckettesek terén viszont egy hatvanas években épült lakóház áll az egykori dohánygyár helyén.

Régi fotókon próbáltam meglesni, hogy milyen épület állhatott itt. Elég rondának tűnik, de milyen legyen a gyár, ahová a vidéki termelők szállítják a dohánytermést? Az épület a második világháborúban pusztult el, és az üres telket a háborút követő években korcsolyapályának is használták. Valamikor a hatvanas években épült itt lakóház egy belső kerttel, ami forró nyári napokon kellemesen hűvös lehet. Egy középiskolai osztálytársam lakott itt, de ha jól emlékszem, már a hetvenes években sem lehetett idegeneknek bemenni az utcáról, és leülni abban a kertben.

A légszesz szó hallatán könnyen hihetné bárki, hogy ez a tudatmódosító szer a dohányzás és az alkoholfogyasztás keveréke, ám szó sincs ilyesmiről. Világítógázt állítottak elő az ilyen gyárakban, és az első pesti légszeszgyár a szebb napokban Köztársaságnak nevezett pápatéren épült 1865-ben. Biztosak lehetünk benne, hogy ronda füstöt ontott magából, és talán Kosztolányi is erre a bűzre gondolt, amikor felemlegette a főváros rossz szagát, mert a gyár csak 1913-ban állt le a gázgyártással, és a költő akkor már évek óta a fővárosban lakott.

Itt olvashatóak további Borongók

Nyitókép: Szabó Farkas Edit / Fortepan