Az időutazás sajnos képtelenség, és természetesen az is marad, ez azonban nem veszi el az ember kedvét attól, hogy olykor elábrándozzon, mely korba nézne vissza egy napra. Azok, akik szerint nagyon régen minden sokkal jobb volt, a középkorba, sőt az ókorba vágynak, mert nem fogják fel, hogy nem egy nap, de egyetlen óra alatt elvinné őket a pestis, a kolera, lefejeznék, keresztre feszítenék, elevenen megégetnék őket.
Jómagam ezért kizárólag a hatvanas évek New Yorkjába néznék vissza, hogy tüzet adhassak az utcán a fiatal Miles Davisnek, vagy a hetvenes évek Londonjába, hátha túladagolta magát valamelyik punkzenekar basszgitárosa, és gyorsan be kell ugrani a helyére valakinek. Más korokra nemigen vagyok személyesen kíváncsi.
Illetve dehogynem. A Körút és a Krúdy utca sarkán, a mai Penny Market helyén állt egykor a Baross kávéház, és nemrég feltett valaki egy 1940-es fotót róla. Nyáron, vagy inkább kora ősszel készülhetett, a kávéház bejárata előtt hatalmas dzsungel egy kis tóval, valamint ott áll a jól ismert szobor is, a csirkefogó, kakastolvaj, kinek hogy tetszik. Meleg lehet, talán szerda délelőtt, az utcán senki, a kávéházba is belátni kissé a nagy sötétítőfüggönyök alatt, benn üres asztalok. Persze felsejlik az emberben a borús gondolat, hogy a világháború második éve talán nem olyan szerencsés időpont, pláne hogy egy év múltán mi is belépünk a háborúba, négy év múlva pedig már bombák hullanak a városra, és ezeket a sötétítőfüggönyöket éjszakára leeresztik, miközben a Liberatorok elhúznak a város felett, mert aznap este inkább Miskolcot bombázzák.
De még 1940 szeptembere van, a háborúról csak az újságokban olvashatunk, talán épp Londont bombázza a Luftwaffe, de kiszáradt a szám, innom kell egy sört, ezért belépek a hűvös kávéházba. A pincér felém siet, és udvariasan körbemutat, hogy bárhol helyet foglalhatok, s veszi fel máris a rendelést. Egy korsó jéghideg sör az úrnak, kiált oda a pultnál dolgozó sihedernek, aki máris csapolja az italt, hogy a pincér fürge járással, derékból kissé előrehajolva hozza is asztalomhoz a korsót, és egy hangos tessék parancsolni kíséretében elém helyezze. Később óhajtok fizetni, mert lehet, hogy nem ez lesz az egyetlen korsó, amit ezen a napsütéses délelőttön megiszom.
Kinyitom az újságot, és valóban ott a hír, hogy a német gépek újabb sikeres légitámadást hajtottak végre a brit főváros ellen. Belekortyolok a sörbe, meghúzom rendesen, mert eszembe jut, hogy katonakorú vagyok, de ahogy a hosszú korty leér, elhiszem, hogy kimaradunk ebből a háborúból. Valaki hamarosan győz, mindenki leteszi a fegyvert, és megy haza sört inni. Addig is elégedetten hátradőlök, rágyújtok, és eszembe jut, hogy fogytán a dohányom. Sebaj, itt van egy kőhajításnyira Christián Justina dohányboltja, majd beugrom oda dohányt venni. Iszom még egy nagy kortyot a sörből, és halkan, szinte csak magamnak fütyülni kezdem a híres slágert, hogy „a Purzicsán egy príma pipadohány, pipában rosszat úgyse szív a komám, de hogyha füstben úszik már a szobám, azt mondom, hű de príma pipadohány ez a Purzicsán!”
Itt kissé elbizonytalanodom, mert nem jut eszembe a folytatás. De aztán megvan: „a Purzicsánnak ízes levele van…”, a fenébe, de jó lenne, ha itt lenne a zongoristájuk, megkérdezném tőle, hogy van tovább. Ja, valami ilyesmi, hogy „…a pipa szára bévül befele van”. Ezen hangosan felnevetek. Mégis merrefele lenne a bévül, ha nem befele? Rendelek még egy korsó sört, aztán fizetek, és indulok dohányt venni.
Az utcára lépve azonban a túloldalon, ahol a dohánybolt is található, megpillantom Horváth Kálmánné csemegekereskedését, és eszembe jut, hogy másnapra vendégeket várok, néhány régi gimnáziumi cimborámmal szoktunk összejönni kártyapartira minden csütörtök este, jól fog esni az Unicum. Meg akkor már veszek valami jóféle bort is, gondolom, miközben benyitok Horváthné üzletébe.
Persze nem az özvegy áll a pult mögött, csak egy sápadt fiatal leány, alig lehet tizennyolc. Fura, hogy ez az asszony rábízza a kereskedést ilyen csitrikre. Az özvegy is elég fiatal lehet még. Férje katonatiszt lehetett, sűrűn csalta és gyakran verte, de Horváthné összeszorított ajakkal tűrte az Istentől rámért sorsot, ahogy az örömtelen üzekedést is, ami szerencsére mindig gyorsan véget ért, hogy a főhadnagy úr horkolva elaludjon. Úgy kellett ilyenkor lelöknie magáról a korán hízásnak indult férfitestet.
Nem nagyon sirathatta az urát, amikor azt elvitte valami tüdőgyulladás, de a kis ráncok ottmaradtak tőle emlékbe a szája szélén, mert annyit kellett erősen összeszorítani az ajkát házassága boldogtalan éveiben. Mindezt azalatt képzelem el, míg a kis sápadt leány – talán tüdőbeteg – becsomagolja az italokat, és visszaad a húszpengősből. Kezét csókolom, köszönök el tőle, és indulok máris dohányt venni Christián Justina boltjába, miközben rendületlenül fütyörészem a Purzicsánt.
Egy pillanatra megállok a Hangya Szövetkezethez tartozó Termelők Boltja előtt. Vágott baromfi, tojás, lőttvad, hal, hirdeti a bejárat melletti cégér. Kísértésbe esek, hogy vegyek egy kis lőtt vadat, és figyelmeztessem a kiszolgálót, hogy ezt a jelzős kifejezést nem lehet egybeírni, de ő úgyis csak megvonná vállát, hogy mi köze hozzá, és vágna utánam egy pofát, amikor kilépek az ajtón, szóval indulok inkább tovább.
Közvetlenül a dohánybolt mellett megpillantom Balogh Vilma gyorsíróiskoláját. Vajon gépírást is tanít-e? Bekopoghatnék megkérdezni. Úgy képzelem, hogy Vilma kisasszony hét-nyolc lehajtott fejű, kicsiny kontyba feltűzött frizurájú fiatal leánynak oktat gyorsírást, akik mind abban reménykednek, hogy titkárnő lehet még belőlük valamelyik nagyvállalatnál.
Vilma kisasszony családi állapotát próbálom kitalálni. Vajon házas ez a még fiatal, kerekded idomait alig kendőző, helyes arcú hölgy? Az ő korában a nők többsége már az. Szeretője van? Csak volt. Egy gyors járású és gyors beszédű szerkesztő, aki félzsidó származása miatt különös aggodalommal olvasta a háború kitöréséről szóló híreket. Mindennap kihúzta a fiókot, amelyben az útlevelét és a forgópisztolyát őrizte. Vilmácska, súgta a hölgy fülébe egy este, amikor egy hosszúra nyúlt szeretkezés után a Baross kávéházban megittak egy-egy konyakot. Jöjjön velem. Jöjjön, amíg lehet. Amerikában élnek rokonaim. Távoli rokonok, de nem tagadják meg tőlem azt a szívességet, hogy munkához segítsenek. Magának ott dolgoznia sem kell.
Ne bolondítson, Ernő, nekem szegény beteg édesanyámról kell gondoskodnom, mondja Balogh Vilma fátyolos szemekkel. Visszük őt is, mondja Ernő megragadva a nő kezét, miközben másik kezével int a pincérnek, hogy hozzon még két konyakot. A pincér bólint, a zongorista a Purzicsánt játssza. Aztán Ernő egyedül indul útnak, New Yorkból még küld két képeslapot, a másodikban megígéri Vilmácskának, hogy hamarosan küldi a pénzt, amiből édesanyjával ketten is kiutazhatnak, de mindketten tudják, hogy szerelmüknek ezzel vége.
Nos, akkor Vilmácska facér, gondolom, és egyre nagyobb kísértést érzek, hogy bekopogjak megérdeklődni, gépírást is oktatnak-e. Majd azt hazudom, hogy én vagyok Magyar Sándor pilóta, a híres óceánrepülő, Endresz György navigátora. Szegény Gyuri nyolc éve lezuhant Rómában, de sokat tudnék mesélni róla. Mire a hazugság lelepleződne, én már vissza is térnék a jelenbe, és szegény gimnáziumi osztálytársaim, akik a csütörtök esti kártyapartira érkeztek, értetlenül csóválnák a fejüket a lépcsőházban, mert senki sem nyitna ajtót a csengetésükre.
