Az interjút megelőző kis csevejünk során feltűnt, hogy az „és” kötőszó nálad a rövid „s” hang, ez az erdélyiekre jellemző nyelvhasználat sok-sok évtized után még mindig megmaradt neked?

Valamennyi megmaradt az erdélyi szóhasználatból, de az 55 évemből negyvenet Pesten éltem le, nyilván asszimilálódtam. A 80-as években mániákusan ügyeltem rá, hogy megőrizzem az otthoni nyelvet, például szigorúan kerültem a személynevek előtt a határozott névelő használatát. De mondom, óhatatlanul asszimilálódunk, nyelvileg is.

Ahogy nagyon sokáig eszembe nem jutott volna szmájlit használni, de egy idő után rákényszerültem. Mert ha nem teszed oda, akkor nem jönnek rá, hogy viccelsz, és csak néznek rád hülyén. Szóval a nyelv változik, ahogy változik egy másik nyelvhez való viszonyunk is. Például már nincs bennem a román nyelvvel szembeni ellenállás. Ma sokkal jobban beszélek románul, mint amikor Erdélyben éltem, hiszen egészen máshogy viszonyulsz a nyelvhez akkor, amikor gumibottal vernek, ha hibázol, és másként, amikor megismerkedsz valakivel, aki aztán nagyon jó barátod lesz, de csak románul tudsz vele beszélgetni.

Gumibottal vernek… Gondolom, az is egy külön sztori, hogy miért kellett eljönnötök Romániából…

Amikor 84-ben Apámmal átjöttünk, arra nehéz lenne azt mondani, hogy önszántunkból tettük. Megfosztottak a román állampolgárságtól, és megkaptuk a hontalan útlevelet. Így Budapest tulajdonképpen valamiféle kényszerlakhely lett számomra. Apám 1956-ban egyetemista volt Kolozsváron, szerveztek egy szimpátiatüntetést a forradalom mellett, ezért 7 évet ült börtönben. Amnesztiával szabadult, amit Ceaușescu hirdetett meg, amikor hatalomra került, de a rendszer a nyolcvanas évek elejére ismét odáig jutott, hogy Apámnak jó esélye lett volna újra börtönbe kerülni. Holott hivatalosan már nem voltak politikai foglyok az országban, csak köztörvényesek. Elmentek házkutatásra a politikaifogoly-jelölthöz, teljesen véletlenül találtak nála egy százdollárost, és rögtön köztörvényes lett belőle.

Abban az időben elég sok okból bajba kerülhetett az ember, de a legbiztosabb az volt, ha valaki feljelentett. Minden osztályban volt besúgó, nálunk a gimnáziumban egy amúgy kedves kislányt kényszerítettek erre. Úgyhogy egyszer óra elején odajött hozzám a történelemtanár elvtárs, benyúlt az ingem alá, előszedte a kis bőr erszényemet, kivette belőle a piros-fehér-zöld szalagocskát és elment vele.  A lyukasórákra mindenhol az a jellemző, hogy megy a daj-daj, az ihaj-csuhaj, de itt háromnegyed órán keresztül, amíg a tanár két szekussal vissza nem jött, olyan csend volt az osztályban, hogy a légyfingot meg lehetett hallani.

Egyszer mégis azt írtad, hogy a Ceaușescu-házaspár kivégzése nem töltött el felhőtlen örömmel. Miért is nem?

Mert még az életben nem kívántam senkinek a kivégzését, és ez remélhetőleg így is marad. Azért könnyeket se ejtettem értük nyilván. Ha szétpofoznak például a nemzeti identitásod miatt, az kétféle reakciót tud kiváltani. Vagy úgy döntesz, hogy ha az élet úgy hozza, akkor te is ugyanígy fogod szétpofozni a másikat, vagy az alakul ki benned, hogy ezt a botrányt nem lehet elkövetni nem csak veled, de senkivel. Ez nem valamiféle morális fölényből alakul ki, én sem tudom, min múlik, hogy a két irány közül melyik felé megy az ember. Ráadásul ez a döntés később komoly nézeteltérésekhez is vezethet, például, amikor ott vannak körülötted jó páran, és azt várnák tőled, hogy most pofozkodj az Isten-haza-család, vagy a szabadság-egyenlőség-testvériség nevében, neked viszont meggyőződésed, hogy még az adott helyzetben sem ez a megoldás.

Ugyanebben a könyvedben (Az eltűnt idő nyoma) írsz arról, hogy az újságokban megjelenő irónia sokszor már nem más, mint inkább valamiféle kötelező gúnyolódó cinizmus. Ez mennyire igaz ma, és mekkora hatása lehet az emberek gondolkodására?

A hír nem az, aminek látszik. A hír egy termék, amit el kell adni. Lehetőleg minél nagyobb példányszámban. Én független médiát még nem láttam. Akár ideológiafüggő, akár profitfüggő, a cél minden esetben az, hogy minél többen fogyasszák. Csakhogy minél több inger ér valakit, annál nagyobb lesz az immunitása, ezért egyre több és erősebb ingerre van szükség. Folyamatosan növelni kell a dózist. Kicsit olyan ez, mint a heroin. A „lealázták az orosz páncélost” típusú hírekkel az az egyetlen gond, hogy abban a páncélosban ült egy ember. Aki meghalt. Szóval nem csupán esztétikai kérdés, hogy ez a mindenen ironizáló, jópofizó stílus tetszik-e nekem. Ugyanis már elég pontosan tudjuk, hogy a nyelvhasználat miként befolyásolja a gondolkodásmódot, a gondolkodásmód pedig az érzelemvilágot. És ez a lebutított, bármivel ironizáló, jópofizó nyelvezet óhatatlanul rombolja az empátiaképességet, ha akarjuk, ha nem. Az empátia képességének a romlása pedig alapvetően határozza meg azt, hogy miként viszonyulnak az emberek egymáshoz.

A túllihegett politikai korrektséget is illetted már egy-két keresetlen szóval, mi a problémád pontosan?  

A píszí nekem nagy kedvencem, ez az egyik mintapéldája annak, hogy pont a morál és az empátia nevében miként lehet valami képletbe foglalhatatlan dolgot képletbe foglalni, és azt a képletet végső esetben akár zsarolás vagy terror eszközévé tenni. Mondok egy példát. Van egy indonéz szó: bule. Ennél bizony nincs diszkriminatívabb. Azt jelenti, hogy idegen, fehér ember. Ez volt a legelső szó, amit megtanultam Jáván. És bár egy évtizede ott telik az életem fele, és bár naponta hússzor hallom, hogy bule vagyok, eddig egyetlenegy eset volt, amikor ez bántó lett volna.

Ugyanígy van egy román szó: bozgor (hazátlan). Nos, ezt a szót még egyszer sem hallottam úgy, hogy az ne legyen mélységesen bántó, vérlázító. És bár a bulét is lehet ugyanilyen intonációval és jelentéssel mondani, valahogy mégsem ez történik. Egyszerűen közli a kétségbevonhatatlan tényt: ő jávai, én fehér idegen. Soha nem a tény a bántó, hanem annak az esetleges következménye. A nyelv az emberi létezésnek az egyik legelemibb megnyilvánulása, minden kimondott szó körül ott van a teljes pillanatnyi lét, így aki a szavakat valaki a kontextustól és szándéktól megfosztva próbálja akár írott, akár íratlan törvénnyel szabályozni, belesétált az egyik legsötétebb zsákutcába. Teljesen mindegy, hogy mennyire nemes a szándék, ha a végeredmény röhejes, káros, életszerűtlen.

De ez nem csak a nyelvre vonatkozik, ugyanígy érvényes a képre is. A világ egyik leghíresebb sajtófotója a Napalm Girl. Egy kétségbeesett, anyaszült meztelen kislány rohan pár másik gyerek között egy vietnámi napalm-tűz elől. Valószínűleg kevés olyan fotográfia létezik, ami ilyen mértékben hatott volna a történelemre. Ez a kép fordította szembe szinte a teljes amerikai társadalmat a kormánnyal, igen nagy mértékben ennek a képnek köszönhető, hogy a vietnámi háború véget ért. Úgy is mondhatnám, ez az egy kép százezrek, milliók életét mentette meg. Ráadásul még a kislány is él, csak immár öregasszony. Néha előadásokat tart arról, hogy talán nem kéne gyerekeket mészárolni, és közben ez a kép van mozivászon-méretben kivetítve. De egy balfasz ideológiai kurzus elég hozzá, hogy a képlet szerint személyiségi jogokat sértsen, sőt gyerekpornográfiának minősüljön ez a kép, így ma egy csomó píszí internetes oldalon csak kipixelezve látható. Ráadásul a jogvédőknek szent meggyőződésük, hogy több joguk van a kislány személyiségi jogait védeni, mint magának a képen szereplőnek. Ez agyrém. Cenzúrából még se megértés, se empátia, se elfogadás nem született. 

Nagy sikerű könyvedben, A Nyugalomban tetten érhető egyfajta „sejtető” történetmesélés, a szereplők mintha csak mellékesen mesélnének el egy-egy igen megrázó, tragikus történetet. Mit fejez ki ez a féle elbeszélésmód?

A rezignáltság egészen biztosan benne van, de azért van benne, mert bennem is bennem van. És én is akkor fedezek fel egy csomó mindent. Ezt nem tudom ennél frappánsabban mondani: ha ugyanúgy áll fel az ember az íróasztaltól, mint ahogy oda leült, akkor tulajdonképpen nem csinált semmit. Ha én magam munka közben nem jövök rá új dolgokra, olyasmikre, amik addig eszembe nem jutottak, ha engem nem tud meglepni az, ami születik, akkor valószínűleg mást se. És ez nem mindig könnyű. Félreértés ne essék, nem akarom sajnáltatni magam, de néha ez tényleg olyan, hogy a fal adja a másikat. Istenigazából ettől tud hitelessé válni egy szöveg. Nyilván van olyan fajta irodalom is, amelyik nem így működik, és nem is kell, hogy így működjön. Nagyon sokféleképpen lehet írni, nincsen erre recept, de az a fajta próza, amit én írok – én legalábbis nem tudok másképp lenni, mert teljesen mindegy, hogy novellát, esszét vagy regényt írtam –, az gyakorlatilag valahol mind így született.

Bele mernél nézni a kristálygömbbe?

Nem.

Miért nem?

Mert nem emberi. Pontosan tudni a jövőt, az nem emberi. Nekünk ezt így osztották le. A legjobb tudásod szerint, lelkiismeretesen megpróbálod úgy csinálni az egészet, végig a gödörig, hogy az a tőled telhető a legjobb legyen, de legalábbis, hogy csak néha baszd el. De benne van a pakliban, hogy soha nem lehetsz biztos a holnaputánban. Ha belenéznék a kristálygömbbe, még akkor is, ha földi mennyországot mutatna, azzal lemondanék mindarról, ami emberi.

De miért? Hát lehet, hogy tök nagy fegyver lenne az emberiség kezében, ha esetleg el tudja kerülni azokat a hibákat, amelyek kinek-kinek adatnak.

A legszerényebb számítások szerint is legalább 6000 évnyi időnk volt rá, hogy elkerüljük a hibákat. És nem sikerült. Hiába tapasztalt meg már több száz generáció egy csomó mindent, hiába tanultuk meg az iskolában, hogy ezt vagy azt ne tedd meg, mert annak pokol lesz a vége, újra és újra és újra megtesszük. Tehát tanulni és elkerülni a hibákat kristálygömb nélkül is lehetne. Végtére is ez lenne a lényege annak a mérhetetlen tudásnak, amit felhalmoztunk. És mégsem megyünk vele semmire. Ezen egy kristálygömb nem segít.

Fotók: Mile Máté (A nyitókép a Molnár Ani Galériában készült)