Erősnek bizonyult a hétkezdés egy októberi hétfőn a József körúti 8-as Postán: a legfrekventáltabb kerületi postahivatalban rosszul lett egy nő, akit újra kellett éleszteni. Az ok: szívroham.
Az ügyfél a postabolt előtt széken ült, de egyszer csak lefordult róla és a padlóra esett. A dolgozók azonnal riasztották Sinka-Tollár Marianna postavezetőt, aki szólt régi kolléganőjének, Tass Györgyné Juditnak. Vele régóta összeszokott teamet alkotnak, egymást erősítve, „kombóban” dolgoznak mindig.
„Amikor kimentem, már láttam, hogy egy férfi ügyfél már hívja is a mentőket, de én meg arra pánikoltam be, hogy azt mondta, a Rákóczi téri postára jöjjenek, de hát, mondom, ez nem a Rákóczi téri, és ha rossz címre megy a mentő, akkor mit csinálunk a hölggyel” – idézi fel a történteket a Józsefváros Újságnak Marianna. A telefon végül a postavezetőhöz került, aki megadta a pontos címet a mentősöknek, s ezután a diszpécser kérdései következtek a bajbajutott hölgy állapotáról,
akinek az arca már el volt kékülve.
Az egyébként oldalt fekvő nőt a hátára kellett fektetni, a fejét kicsit megemelni, és elindulhatott a szívkompresszió. „Az volt a baj, hogy egy ilyen régi, kihajthatós butatelefonnal tartottuk a kapcsolatot a mentőkkel, nem lehetett kihangosítani, ez még körülményesebbé tette az életmentést” – ecseteli a bonyadalmakat a postavezető.
Talán az 5-6. nyomásra végre egy hörgő hangot hallottak az életmentők, miközben a diszpécser utasítása szerinti 5-6 centi mély mellkasnyomást alkalmazták. „Az addig kékes elszíneződés kezdett megváltozni, de a nyomások tempójában nem voltunk biztosak. Szerencsére a diszpécser mindig támogatott minket, tanácsokat adott, hogy nézzük meg, kap e levegőt, változik-e a színe, állandóan kérdezgetett, gondolom azért is, hogy a feszültséget oldja” – mondja Tass Györgyné Judit.
Végül hamar kiérkeztek a mentők, de a mentősök mondták, hogy nem szabad abbahagyniuk a szívkompressziót addig, amíg ők elő nem készülnek. Aztán végül átvették a mentősök az irányítást, és folytatták az újraélesztést, pumpával lélegeztették, s a defibrillátor használatára is szükség volt.
A hölgy később lélegeztetőgépre került, és túlélte az esetet.
A kérdésre, hogy vajon mennyi ideig tarthatott a mesterséges lélegeztetés, az életmentők csak másodkézből származó információval tudtak szolgálni:
„Az adrenalin olyan szinten volt, hogy az idő és a külvilág megszűnt számunkra,
az izgalom is csak később jött ki rajtunk” – mondja Marianna. „Nekem még a hangom is remegett, nem fogja fel ilyenkor az ember, hogy mi történik, mi csak mentünk ezzel a dologgal” – így Judit. Akik látták az esetet, sápadtan néztek, volt, aki pityergett is: „a kollégák utána azt kérdezték tőlünk, hogy vagyunk, pedig akkor mi még nem jutottunk oda, hogy egyáltalán hogyan is vagyunk, hogy lehetünk. A kimerültség viszont utána lecsapott teljes erővel” – mondja Marianna.
Az életmentés tehát sikeres volt, a hölgy életben maradt, és karácsony előtt meglátogatta megmentőit: „ajándékkosarat hozott nekünk, nagyon hálás volt, hogy ilyen lélekjelenlétünk volt, és
azt mondta, hogy az a nap volt a második születésnapja”
– mondja Judit. Ő egyébként egy autoimmun betegség miatt mozgásában némileg korlátozott, de a rendkívüli helyzet miatt most simán letérdelt és guggolt a beteg mellett, pedig egyébként ilyen mozgásokra nemigen képes egy ideje: „biztosan az adrenalin miatt nem éreztem fájdalmat” – mondja.
„Nekem nagyon soknak tűnt az a 10-12 perc, amíg a szívmasszázst végeztük, fárasztó is volt, de hát az ember ilyen helyzetben megteszi azt, ami tőle telik. Az akció végén a mentősök közölték a két postai dolgozóvak azt a tényt, amibe addig ők bele se gondoltak:
„Ugye, tudják, hogy önök mentették meg a hölgy életét?”
„Nem jutott eszünkbe, hogy életmentők lennénk, csak tettük a dolgunkat. Még soha nem csináltunk ilyet” – mondja Mariann és Judit.
Nyitókép: Nagy Dániel
