A 47 éves korában elhunyt Karsai Dániel alkotmányjogász és emberjogi aktivista gyógyíthatatlan ALS-beteg volt, életének utolsó pár évét az életvégi méltóság kérdésének szentelte. Az eutanáziáról szóló vita sokakat elgondolkodtatott, és a napi politikai csatározásoknak is részévé vált, amely csak azért volt kevésbé szerencsés, mert ott sokszor nem az érvek számítanak, hanem a közlés forrása.

Az izmok elsorvadásával járó, gyógyíthatatlan betegség és az emberi méltóság kérdése persze a vallások képviselőit is állásfoglalásra késztette. Karsai halála után pedig még jobbára az is elismerte, hogy küzdelme nemes volt és tiszteletet érdemelt, aki céljaival nem értett egyet.

Pikó András polgármester is Karsai Dániel méltóságát emelte ki a halálhír napján. „Olyan méltósággal küzdött ezért, értünk, hogy már maga a küzdelem visszaadta rengeteg ember számára a reményt, hogy egyszer tényleg lehet jobb, méltósággal megélt élete.” És visszautalt korábbi gondolataira: „Ez a küzdelem az életünk utolsó pillanatáig nekünk járó emberi méltóság jogáról szól – arról, hogy ha az életünkben elveszett az emberi méltóság és átvette a helyét a mindent megszüntető szenvedés és fájdalom, kaphassuk meg a jogot az életünk időben, tehát még méltósággal teli lezárására.”

Vasárnap Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök is kiírta gondolatait a Facebookra, a magyar keresztény vezetők közül egyedüliként. „Ma az irgalmas samaritánus példázatáról prédikáltam, Lukács evangéliumából. Nem sokkal kezdés előtt értesültem Dániel haláláról. A szószéken kikívánkozott belőlem néhány spontán gondolat. Elmondtam, hogy legalább egy éven át tanúi voltunk annak, hogy egy ember fekszik az út szélén félholtan, miként a példázatban is szerepel. Abban is megismétlődött a történet, hogy e mellett az ember mellett is elmentek sokan. Papok és léviták; törvénytudók és farizeusok. Tudom ugyanakkor, hogy az ő életében is megjelentek irgalmas samaritánusok, akik mellette voltak éjjel és nappal: szondával táplálták, tisztába tették, felolvastak neki. Legfőképpen pedig beszélgettek vele szóban és írásban, focimeccsre és színházba vitték, ugratták, nevettek vele. Ezzel azt az emberi méltóságot adták meg neki, amitől közönyüknél fogva sokan meg akarták fosztani őt. Ezek a segítők bizonyára tiltakoznának az ellen, hogy ők irgalmas samaritánusok lettek volna. Lehet, hogy nem fekete öves keresztények, de a samaritánus lét lényege éppen ez az idegenség. Jézus mégis őket állítja példának, akik talán még helyreállíthatják egy identitását vesztett és önelégült vallási közösség hitelét.”

Fabiny így folytatja: „Az egyházban hálásak lehetünk nekik, és még inkább hálásak lehetünk Dánielnek. Leginkább azért, hogy kitartóan kezdeményezte a párbeszédet. Szívósan küzdött az ember méltóságáért. Korántsem csak a sajátjáért, hanem mindazokért, akik kiszolgáltatottan fekszenek a Jeruzsálemek és Jerikók közötti utakon. Ahol madár talán jár, de irgalmas samaritánus csak elvétve.

Dániel nem rejtegette erőtlenségét, de nem is hivalkodott azzal. Szívem mélyén azt remélem, hogy halála pillanatában meghallotta Jézus szavát, aki az ugyancsak sok földi terhet hordozó és gyakran a halál révén álló Pál apostolnak ezt mondta: »Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz« (2 Kor 12,9).

Bízom benne, hogy Dániel is célba ért, hazatalált. Ahogy szerette volna, mosollyal az arcán.”

Nyitóképünkön Fabiny Tamás – Fotó: Karancsi-Albert Rudolf