– Ezt a kibaszást! – bosszankodott Kosztolányi Dezső.
– Konkrétan melyikre gondolsz? – kérdezte Karinthy, fel sem nézve a keresztrejtvényből.
– Konkrétan arra, hogy ilyen vénen lettünk halhatatlanok. Fiatalon sokkal jobb lett volna. Amikor megállapították, hogy halhatatlan vagyok, senki nem kérdezte meg, hogy melyik életkoromat szeretném az örökkévalóságban tölteni. A hölgy fel sem nézett az adatlapból, ahová jegyzetelt. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy azt a pillanatot szeretném örökkévalóvá tenni, amikor…
– Amikor? – kérdezte Karinthy.
– Neked is hülye kérdéseid vannak. A fiatalságom bármely pillanatát.
– Azt is, amikor az osztálytársaid röhögnek rajtad, mert tornaórán megaláz a tanár?
– Azt is, igen. Sőt, ha már itt tartunk, azt a pillanatot is, amikor tornaórán segítenem kellett valakinek a kézenállásnál, és amikor ő elrugaszkodott a talajtól, a tornacipője sarka iszonyatos erővel tökön rúgott. Véletlenül persze, mert nem látott, én álltam rossz helyen, de olyan fájdalmat addig sosem éreztem.
– És neked ez a pillanat is kellene az örökkévalóságban, mert fiatal voltál, előtted minden, az első konyak, az első dugás…
– Igen, jó is, hogy mondod – tűnődött Kosztolányi. – Az első dugást mindenképp örökkévalóvá szeretném tenni. Mennyire szerencsétlen voltam abban a nyomorúságos alsónadrágban. És a hölgy milyen türelmesen húzta le rólam, édes istenem, lehet, hogy már nem is él.
– Biztos nem él. Hacsak nem lett ő is halhatatlan.
– Nem, nem hiszem – nyomta el a cigarettát Kosztolányi.
Karinthy itt belekortyolt az Igmándi keserűbe, hagyta, hogy barátja felidézze azt az első szerelmet, amikor a nő férje csúnyán meg is ütötte őt. Ami persze semmi ahhoz képest, hogy Karinthy első feleségének megszöktetésekor a csalódott férj pisztollyal fenyegette meg az akkor épp első írói sikereinek fényében fürdőző írót a New York kávéház teraszán. Szerencsére Karinthynál is volt fegyver, ám töltényt már elfelejtett vásárolni hozzá. Daliás idők voltak, és csakugyan nem szerencsés öregen válni halhatatlanná.
– Szóval azt sem bánod, hogy megütött a felszarvazott férj – faggatta a barátját Karinthy. – Képes lennél akár azt a pillanatot is átcipelni magaddal az örökkévalóságba, amikor ő hazaérkezett, te pedig ott ültél a feleségével, aki épp egy kupica pálinkát töltött neked a férj szilvóriumából, amin a hazaérkező férj joggal háborodott fel. Nagy léptekkel ment tovább a szobába, becsapta az ajtót maga mögött, te letetted a kupicát az asztalra és azt mondtad a riadt tekintetű hölgynek, hogy talán ideje távoznod. Fel is álltál, léptél volna a kijárat felé, ám ekkor a férj egyik kezével feltépte az ajtót, melyet az imént vágott be maga mögött, másik kezével pedig állon vágott téged, a hölgy felsikoltott, sikítozott a cseléd meg a gyerekek is, a kutya ugatott, és te becsapva magad mögött az ajtót a lépcsőház félhomályában próbáltad rendbe szedni az öltözeted.
– Mi a kérdés? – próbált dacolni Kosztolányi.
– Te is jól tudod. Hogy akár ezt a pocsék pillanatot is szívesebben vinnéd magaddal az örökkévalóságba, mint ezeket a békés öreg napokat?
– Békés öreg napokat? – harsogta Kosztolányi Dezső. – Mi a francról beszélsz? Talán arról, amikor csoszogva járok, mert fáj minden mozdulat, amikor örülök, ha van rendes székletem és vizeletem. Hol jelentett gondot az ürítkezés fiatalkorodban? Vastag sugárban vizeltél és nagyokat kakáltál anélkül, hogy hálát adtál volna érte a teremtődnek. Most meg?
– Most meg? – mosolyodott el fölényesen Karinthy, mert mindig elégedett volt, ha sikerült felbosszantania a barátját. – Most meg… – nézett rá kérdőn.
– Most meg örülök, ha sikerül reggelig összealudnom pár órát. A nappalok villámgyorsan múlnak. Épp csak elkezdtem egy szonettet, máris dél van, ebédelni kéne. Nem vagyok éhes, de a harangszótól mindig az leszek. Talán valami gyerekkori reflex maradványa. Aztán máris este van, és azt veszem észre, hogy megyek aludni. Fogat kéne mosni, fogat mosok, le kéne feküdni, lefekszem. Aludni kéne, de nem tudok. Amilyen gyorsan múlnak a nappalok, olyan lassan az éjszakák. Hajnalig nézem a plafont.
– Fogadjunk, hogy erről is van már egy szonetted – ásította Karinthy.
– Van, de a ’plafon’ szó nem szerepel benne. Nincs rá normális rím.
– Halljuk a szonettet.
Mikor öreg vagy, gyorsan múlnak a napok
Épp csak megvirrad, máris este van
Ki sem rendelted a kávét, máris kapod
Az égen a vaku épp csak megvillan
Gyorsan este lesz, mindenki csak rohan
Tele a café, kapod a konyakod
De máris záróra, nem érted, hogyan
Oltják a lámpát, csukják az ablakot
Keringés, lélekzet elakad
Álmatlan forgolódsz hajnalig
Hasogat a nyakad, a derekad
Itt van hát, nesze, az örökélet
élvezheted az öregséget
Vén szar vagy, ki mindenre szarik
– Fogadjunk, hogy ’k’ betűvel írtad a lélegzetet, mert hiszel a nyelvi kapcsolatban ’lélegzés’ és ’lélek’ között. Ez a mániád, tudom.
– Úriember nem fogad nyilvánvaló dolgokra – hajtogatta össze sértődötten a szonett kéziratát Kosztolányi.
