Bár a Balkánból, legalábbis annak egykori jugoszláv részéből mind származásilag, mind szakmailag, és némiképp turistaként is túl vagyok telítve, mégis felkaptam a fejem a Sétaműhely kínálatát olvasva a sok közül. Mert igen, tudjuk, Budapest mindig is multikulti hely volt, és részben ma is az, csak másképpen. Ismerjük a szerbek (volt) központját, Szentendrét, hallottunk az 1950-ben a görög menekülteknek épített faluról, Beloianniszról. Ismerjük a délszláv háborúk miatt horvátországi, boszniai és szerbiai menekülteket, na meg a gíroszosokat, amit javarészt törökök sütögetnek a görög–török örök harag jegyében.

És ismerjük a Szerb utcát és az ottani szerb templomot, de aztán rájövünk, mégse tudunk se sokat, se keveset, s főleg nem eleget. És arra is kíváncsi voltam, mit lehet itt bemutatni a magyaroknak a Balkán kapcsán, miért is lehet érdekes ez nekik. Hisz általában az a tapasztalatom, hogy

engem is olykor leszerbeznek, hol viccesen, hol kevésbé. Előre jelzem, az előítéletességnek itt aztán halovány nyomát sem tapasztaltam.

Lénárd Anna értő vezetésével indulunk el a Fővám térről, az egykori vár(os)fal déli, belgrádi kapujától. A sétálók úgy kéttucatnyi köre könnyedén jellemezhető: szinte mindannyian nyugdíjaskorú hölgyek, akikről közben kiderül, lelkes sétálók. Útközben nem is a telefonjaikat nyomogatják, leszámítva a fényképezést, bár azt se viszik túlzásba. A napok óta tartó esőzés sem riasztotta el őket, és szerencsénk is van, csak egyszer csepereg.

A Balkán földrajzi lehatárolásával és értelmezésével kezdődik a sétamese. Páran említenek néhány balkáni országot, várost, például Szarajevót – no de ez nem volt kunszt, hisz a Sétaműhelyt megalapító Lénárd Anna maga mondta, hogy négy éve Szarajevóban él, és olykor turistavezető az Adrián is. Mesélni kezd a régióról, melyhez Törökország egy részét is oda lehet csatolni, kulturálisan egyes térképek meg odacsapják Magyarországot és Dél-Olaszországot, vagy Romániát is (utóbbi inkább érthető).

És hát a balkáni jelző gyakran szitokszó, illetve a széthullást, a koszt, a barbárságot asszociálja (noha maga a balkanizáció eredetileg azt jelentette volt, hogy egy birodalom vagy ország újabb apró részekre hull, mint az utóbb meg is történt Jugoszlávia esetében). Szó esik az etnikai és vallási sokféleségről, a kulturális és nyelvi sokszínűségről, a politikai megosztottságról, a háborúkról és hódításokról, a birodalmi érdekekről.

Régi tapasztalatom, hogy ezt röviden, világosan és főleg érthetően felvázolni még egy művelt magyar számára sem könnyű, de a hallgatóság érdeklődő. Hát még azt felfogni, hogy a török hódoltság révén milyen muszlim örökség maradt fenn – és főleg miért –, illetve, hogy hogyan keveredtek ide a szerbek és a görögök (főleg menekültekként),

avagy a vlachok és a románok, ki milyen néven. A cincárok ugyebár dél-balkáni románok avagy arománok voltak, jórészt mint kőgazdag kereskedők voltak ismertek, akik szívesen áldoztak templomra, iskolára és kultúrára, akárcsak XVIII-XIX. századi szerb és görög kortársaik.

A Szerb utcától a Váci utcán át a Március 15-e térig tart a rúta (ez több balkáni nyelven, így az egymástól különböző román vagy délszláv nyelveken is útvonalat jelent), és annak ellenére, hogy az egykori eredeti, szerbek és mások építette házak, templomok már rég a múlté,

pedig magyar építészek műremekei, mégis, meglehet, már a téma hatása alatt, kiérzek némi balkáni, sőt mediterrán fílinget. A Váci utca déli részét pedig megspékeli a bazári hangulat a különféle olasz, arab (vagy valami efféle) éttermektől a baromkodó német turistákig.

Szóval az egykor szerb szigetként nevezett részről startolunk – ennek az elnevezésnek a görögök és mások persze kevésbé örültek, hisz az ide menekülő balkáni etnikumok annak ellenére rivalizáltak egymással, vagy keveredtek akár konfliktusokba egyházi-templomhasználati ügyekben, hogy a kereszténység ortodox irányzatához tartoznak. A szerbek Szent György pravoszláv temploma a gyönyörű kertjével azonban most az áhítat szigete, éppen a vasárnapi istentisztelet után vagyunk, fiatalok kisebb tömege távozik, ők vélhetően a Nikola Tesla szerb gimnázium diákjai, talán tanévnyitó mise után vannak, de többen még a liturgia után is maradnak, végigcsókolják a szentek képeit és vetik a keresztet, ahogy kell.

Amúgy a templom mellett pár háznyira van a ma is működő kollégiumuk, az egykori szerb fiúgimnázium, a Thökölyánum épülete – s ahogyan szinte a legtöbb belvárosi műemléképületnél, érdemes felnézni, már amennyire lehet, a domborművek és egyéb jelképek miatt. A szerbek női kollégiuma, az Angelineum pedig a templom másik oldalán, már a Váci utcában található, miután átmentünk az egykori városháza avagy egyházi főépület mára kissé lepukkant épületén, melyben a postaládákon feltüntetett nevek alapján több szerb család is lakik.

Szóval, itt már meg is válaszolhatjuk a címben feltett kérdést: mit is adtak nekünk a balkániak? Templomokat, iskolákat, a kereskedelmet, a fürdőket – de mint végül látni fogjuk, a színházat is.

Ahogyan közben megtudjuk azt is, magát a kisebb léptékű templomot eleve visszafogottnak építették 1752-ben, a korban megszokott barokk stílusban, mert a kisebbségiek már akkor sem akartak kitűnni, avagy esetlegesen kivívni maguknak a többség ellenszenvét, már csak relatív gazdagságuk okán sem. Igaz, belül a templomban maga az ikonosztász, azaz a szentképekkel ellátott fal fölöttébb színes, de nem hivalkodóbb, mint az eddig általam látottak.

Egy protestáns templombelsőhöz képest persze vakító, ahogyan a tömjénfüst is szokásosan fejbecsapós (bár a jeruzsálemi Szent Sír-templomban szagoltakhoz képest ez enyhe illatmező csupán). A visszafogottság egészében véve pedig ahhoz képest feltűnő – leszámítva egy új kupolaszerűséget a kertben –, hogy a Balkánon az utóbbi évtizedekben templomépítési orgia folyik (legyen szó ortodoxról, katolikusról vagy épp muzulmán dzsámiról), amelyek gyakran ízléstelenek is (például egyes szerb ikonosztászokra felmázolják a támogató helyi politikus alakját is…)

Útvezetőnk közben kitér a török-muszlim örökségre is, a Duna túloldalán látható török fürdőre, a hódítókra, akik Buda pasái lettek, hozzáfűzve, hogy az egykori vezírek közt gyakran akadtak szerb és egyéb származásúak is. De persze mindez igaz, a balkáni tényleg az etnikai-vallási bonyolultságot jelzi, a feloldhatatlan konfliktusokat – ami olykor magyar szemmel is nehezen érthető, pedig az érthetetlenségeken és értelmetlenségeken alapuló összeütközések gyártásában mi (értsd tehát: magyarok) is „jók” vagyunk.

Így érkezünk meg az Istenszülő elhunyta Nagyboldogasszony-székesegyházhoz, Petőfi szobra jól is mutat úgy, hogy a szerb és szlovák származású nemzeti költőnk szinte a görög templom előtt áll a Petőfi tér 2. előtt, ami ma az orosz egyház fennhatósága alatt áll.

A templom avagy az egyházközösség sorsának megértése még az én „balkáni múltammal” sem könnyű. Történt vala, hogy míg korábban a görögök a közös szerb templomban miséztek – lévén mind ortodox, csak a nyelv más, meg hát más helyük sem volt nagyon –, utóbbiak szakítani akartak a dominánsabb szerbekkel. Pénzük már volt, úgyhogy a piaristák telkének egy részét vették meg görög magánszemélyek, így játszották át egyházuknak a teret, hol fölépült templomuk (ami, akár a szerb templom, kívülről nem üt el környezetétől, belül viszont szépen, meghatóan hozza az ortodox formát felújítottan is, szóval, semmi külön XXI. századi csicsa, pedig 2006-ban még Putyin is meglátogatta). Az 1800-as évek elejére készült el Jung József tervei alapján az épület, jöhettek az ikonosztászok is. Noha persze a hívők lassan elmagyarosodtak, 1949-ig azért görögül miséztek, majd jöttek az oroszok, úgy s mint kommunisták. Az itt lévő szovjeteknek – a szóismétlés elkerülése miatt nevezzük így az itt állomásozókat – megtetszett az ortodox templom, mondhatni, az oroszhoni otthonosság érzetét keltette. Rákosi pedig onnan nézve kiváló vendéglátóként

Konstantinápoly azóta is eredmény nélkül próbálja visszaszerezni… Így ma több nyelven folynak istentiszteletek, mondhatni, isteni békében, bár a görög, illetve orosz kegytárgyakat, ikonokat két külön standnál árulják, biztos, ami biztos. Amúgy anno azon is összevesztek, szabad-e galambokat ábrázolni az ikonokon, emiatt lett a Galamb utca ímigyen elnevezve – ennek részleteiért és egyebekért tessék csak elzarándokolni e helyekre a Sétaműhellyel, bizton állítom, megéri.

Ahogyan arról is hallhatnak majd, hogy az első színház errefelé a szerb volt, azaz amolyan szerb vándorszínház, de ebből lett a nemzeti színház is. Mármint ha jól értettem, mert a történelmet megérteni komoly kihívás – maradjunk annyiban, hogy maga a szerb színjátszás született meg itt először, tehát úgy nagy általában, és volt-van Pesten ma is szerb színház, csak ma épp a Nagymező utcában.

Viszont a korabeli épületek többsége ma már nincs meg, sem a balkániak, sem a magyarok által építtetettek – elvitte őket a II. világháború szele, a kommunista rombolás és a szocialista modernizáció vagy az egyszerű nemtörődömség. De látni azért ma is van mit, hallani pedig mindig lesz.

Fotók: Szerbhorváth György