Koller meséli, hogy csütörtök este, két nappal a selejtezők előtt levelet kapott az önkormányzattól, e-mailt, nem postát, Ebösszeírás tárgyban. Ez volt a tárgy mezőbe írva. A jogszabály előírja, hogy az önkormányzatok nyilvántartsák a településükön tartott kutyákat, ezért háromévente ebösszeírásra van szükség, amelyhez a kutyatartóknak kötelessége adatot szolgáltatni. Így kezdődött a levél. Koller utoljára valamelyik Mikszáth-regényben olvasta, hogy eb. A Noszty fiúban, talán. Elképzelte, hogy a szomszédok lázas igyekezettel töltögetik az önkormányzati honlapra feltöltött kérdőívet. Vagy A fekete város.
Ebösszeírás, röhögött magában Koller, össze kell írni az ebet, a fejére vagy a hátára kell írni? A fülére esetleg? Koller nem csinál titkot abból, hogy utálja a kutyákat. Gyerekkorában megharapta egy. Egy, kérdezem. Igen, feleli, az öccsét kísérte haza az óvodából, emlékeznem kell rá, néhány saroknyira laktak. Az anyjáék késő estig dolgoztak, nem tudták elhozni az öccsét. Neki meg útba esett suliból hazafelé. Valami korcs, zsemleszínű, közepes termet, kivált a falkából, követte őket. Megérezte, hogy félnek. Közel ugrott, a kerítés tövét szaglászta, lemaradt, előreszaladt. Ha ugat, kevésbé félt volna, mondja Koller. Sokáig azt gondolta, minden kutya veszélyes. Mindegyik harap. Akkoriban sok volt a kóbor, falkákban kóboroltak. Most meg szabadon engedik őket séta közben, se póráz, se szájkosár, a gazda azt hiszi, nincs ok a félelemre. De egy kutyánál sosem lehet tudni.
Egy kutyánál, kérdezem. Elmeséli néhány kalandját, feleli.
Vannak emberek, kutyások és kutya nélküliek, akik csak a kutyának köszönnek. Sétáltatod reggel a kutyádat, jön az ember, csillogó szemmel néz, megtorpan esetleg, térdét behajlítja, szia, kutyus. Vannak emberek, kutyások és kutya nélküliek, akik a kutyának és neked is köszönnek. Sziasztok. Olyanok, akik miután köszöntél nekik, vagy nekik és a kutyájuknak, mert te is köszönsz a kutyáknak, csak a kutyának köszönnek vissza. Vagy szó nélkül lehajolnak és megsimogatják. Vannak kutyások, akik elengedik a kutyát, nem a tiédet, a saját kutyájukat, a kutya szalad feléd, nyolcvan centiméter magasságú vizsla, teljes erőből rohan, lefékez előtted, nyalni kezdi a kezed. Nem ijedsz meg, akkor nem, de miért nyalja a kezed? Szólsz a gazdának, hívja vissza. Nem bánt, feleli a gazda. Nem bánt, ez mit jelent? Jelen időben nem? Látja azt a gazdi, hogy a kutyája mit csinál éppen? Hogy a jegygyűrűdet nyalja? Otthon majd ne felejtsd el szappannal lemosni. Lassan közeledik a gazda, a telefonját nyomkodja. Vagy egyszerű jövő? Nem fog bántani? Mitől ilyen biztos ebben? Nem bánt. Csakis múlt idő lehet. Nem bánt meg semmit. Visszahívná, legyen szíves, mondod csöndesen, szinte unottan. Már visszahívtam. A kutya még mindig ott ugrál körülötted.
Vagy sétálsz az utcán, kutya nélkül, a kávézó tele, a bejáratnál egy hátizsákos ember áll, eltorlaszolja a járdát. Nem ő torlaszolja el egyedül, ő és a kutyája. Vársz néhány másodpercet, a kutya a járda utca felőli oldalán ülő emberek felé szaglászik. A kávézó székeket helyezett ki a járda utca felőli oldalára. Ebben a kávézóban jó illatú a vajas croissant. Elmehetnék, kérdezed. A hátizsákos ember lehajol, maga felé húzza a pórázt, gyere ide, Borisz. A Borisz nevű kutya nem mozdul. Gyere ide, Borisz, a bácsi el akar menni. A hátizsákos emberre nézel, körülbelül egyidősek vagytok. Sóhajtasz, bemehetnél a kávézóba, vehetnél egy jó illatú vajas croissant-t. Borisz végre engedelmeskedik, tovább haladsz. A hátad mögül hallod, hogy a járda utca felőli oldalára kitett széken ülő ember azt mondja nevetve, kikerülhetted volna. Megfordulsz, neked mondta? Hagyod inkább a fenébe. Nem akartad kikerülni.
Érted, mondja Koller, ezeknek most össze kell írni az ebeket. Kereshetik elő a törzskönyvet, az oltási igazolásokat, a beültetett csip számát, mérhetik a kutya testsúlyát a konyhai mérlegen, listázhatják a kutya betegségeit, saccolhatják a napi széklet tömegét, mert azt mégsem fogják lemérni, mekkorát szarik.
A gyógyszertárba ment tegnapelőtt, mondja Koller, előtte ballonkabátos, fekete harisnyás nő lépkedett, Koller a vádliját nézte, szereti nézni a fekete harisnya feszülését a vádlin, a kutya szétterpesztett hátsó lábakkal lefékezett a járdán, himbálta a fenekét, a póráz feszült, a nő elfojtott hangon kiáltott, ide a fűre, nem érted? A fűre menjél már! A kutya sétált tovább a járdán, fenekét leeresztette. A nő rángatta a pórázt, elfordult, észrevette, hogy Koller nézi. Húzta a kutyát maga után. Megálltak, a nő leguggolt, a ballonkabát szárnyai között kivillant a fekete harisnyás combja. Elképzelte, mondja Koller, ahogy a nő közelről magyarázza a kutyának, bohócot akarsz csinálni belőlem, itt, mindenki előtt teleszarod a járdát, legalább a bokor alá szarnál. Eltűntek a buszmegálló paravánja mögött.
Az öccse elszaladt, mondja Koller. Egészen hazáig futott, átmászott a kerítésen. A kilincsre lépve könnyedén át lehet lendülni a kapun. Futott ő is, mondja Koller, a kutya a cipőjébe kapott bele, lerúgta a cipőt a lábáról, futott az öccse után. De most már mennie kell, mondja, kezdődik a meccs.
Nagy Gerzson
Fotó: Drazen Zigic / Freepik
