Hazánkban a cigányzenészeknek a reformkorban jutott először igazán megbecsült szerep. A paraszti zene nem szolgálta a magyar nemzeti érzés kifejezését, a dudán, furulyán előadott táncdallamok nem voltak alkalmasak a formálódásban lévő polgári ízlés kifejezésére, a nemesek pedig alantas dolognak tartották a zenélést, a muzsikálással való szórakoztatást.
A cigányok már korábban is mulattatták az urak mellett a parasztokat is, lakodalmakban, bálok alkalmával, a fonóban, olyan hangszereket szólaltatva meg, amelyeket a parasztok nemigen használtak, például vonósokat.
Az első név szerint említett prímás a 18. század első felében élő Barna Mihály, akinek négytagú zenekaráról tudósítanak a feljegyzések. A bandában kontrahegedűs, hárfás és egy bőgős muzsikált rajta kívül a Csáky grófok udvarának szolgálatában.
Barna Mihály zenekarához képest Czinka Pannát a bandájában hárfa helyett cimbalmos kísérte a kontra és a bőgő mellett. Ezzel a felállással nála találkozunk először.
A 18. század végére országszerte elterjedtek a cigányzenekarok, lényegében olyan összeállításban, ahogyan azt Czinka Pannánál láttuk. A kontrás a prímás dallamát kíséri, a bőgő basszust játszik, a cimbalom pedig kísérő akkordhangszer. Alakultak és elterjedtek hétfős bandák is, ezekben a négy alaphangszer mellett klarinét, kisbőgő (cselló), brácsa, illetve terchegedű szólalt meg. De voltak egészen nagy létszámú zenekarok is, esetenként akár húszan is lehettek.
A 18. század utolsó harmadában bontakozott ki az új hangszeres zenei stílus, a verbunkos, ami körülbelül az 1830-as évig tartotta magát. Ezt az ötven-hatvan évet a magyar zenetörténet verbunkos korszaknak nevezi. A német eredetű werbung (toborzás), a magyarban verbuválásként meghonosodott szó azokat a férfitáncokat jelöli, melyeket akkor táncoltak, amikor a legényeket próbálták becsábítani a hadseregbe. A tánchoz a kísérőzenét cigányzenészek játszották.

A verbunkos zenében a magyar mellett számos nép zenéjének elemei fellelhetők, így közel-keleti, balkáni és szláv, bécsi-olasz motívumok is, amelyeket a cigányzenészek a saját játékstílusukkal, harmóniavilágukkal ötvöztek. De nemcsak a verbunkos kialakulására hatottak ezek a motívumok, a verbunkos zene is hatott a nyugat-európai zenére: Brahms, Beethoven, Haydn, Schubert, Liszt Ferenc, Csajkovszkij és mások is többször fordultak témáért és ihletért hozzá.
Legjelesebb képviselője Bihari János (1764-1828), a reformkor leghíresebb, legdivatosabb prímása volt, noha verbunkost nem cigány zeneszerzők is alkottak, mint Csermák Antal (1774-1822), Lavotta János (1764-1820) és Rózsavölgyi Márk (1789-1848). Ebben a korszakban egyre-másra alakultak a cigányzenekarok, és a híres prímások mellett zenekari tagok is híressé váltak. A köztudatban a nemzeti zene képviselőiként, a nemzeti tudat hordozóiként és ébren tartóiként tartották őket számon.
A cigánybandák az 1848-49-es szabadságharcban is részt vettek, muzsikájukkal buzdították a harcoló katonákat. De már korábban, Rákóczi mellett is ott találjuk a cigányokat. A híres Rákóczi-induló dallamát az öreg Czinkának, Czinka Panna nagyapjának tulajdonítják, a Kossuth-nóta szövegét – a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű dalt – pedig Sárközi Ferenc hadnagynak.
A cigányzenekarok elterjedésének is köszönhető, hogy a 19. század végére a magyar nyelv átvette a vezető szerepet a némettel szemben. Ekkorra a verbunkos helyét népszerűségben elfoglalta a magyar nóta, ami ugyancsak magyar népies jegyeket hordoz magában, de cigányok nélkül ez a műfaj sem jöhetett volna létre. A két nép egymásra találásából született meg, ugyanúgy, mint a flamenco Spanyolországban, Andalúziában.
Ma a cigányzene a végóráit éli, az a korosztály, amelyik művelte, kihalófélben van, így a szemünk láttára tűnik el az utolsó mesterség is, mellyel a cigányok hagyományosan foglalkoztak. Ezzel együtt belátható időn belül eltűnhet az a kultúra is, melyet évszázadokon keresztül közvetítettek és továbbadományoztak az újabb és újabb generációk számára.