A Teleki téri hatalmas bérkaszárnya legbelső udvarán egy kis növényoázis mellé ült ki az ünnepelt, a 90 éves Pintér Jolán, itt fogadta Soós György önkormányzati képviselő köszöntését is. A barátai, a ház lakói is köszöntötték, köré telepedtek, amikor az életéről kezdett mesélni.
Küzdelmes életről és fájdalmas emlékekről sok idős ember beszélhetne a Teleki tér környékén, Pintér Jolán története azonban nem tipikus városi történet.
Tiszaújfalun született, a Bács-Kiskun megyei Tiszaalpárhoz tartozó tanyavidéken. „Ott éltem 24 éves koromig, gazdálkodtam a család 61 holdján.
Már 8 évesen fogtam az ekét, szántottam a lóval.”
Heten voltak testvérek, a szüleik úgy gondolták, ha megházasodnak, mindnek jut majd közel 10 hold, amivel egy család, ha szerényen is, de neki tud kezdeni az életnek.
Pintér Jolán elmeredve idézte fel a háború előtti idők számára idillikus gyermekkorát. „Legeltettük az állatokat, rám a birkákat bízták, mert a libákra nem voltam beszámítható: nagyon szerettem a karikás ostort, magam fontam bőrből, a nyelét is én faragtam, mint a hortobágyi juhászok – én voltam a barkács Joli –, és ha közéjük csaptam, egy-kettő mindig ott maradt. Így azt mondták, menjek csak a birkához.” Mi, az ágyból későn kikászálódó városiak, elhűlten hallgattuk, hogy hajnali fél ötkor már lábon voltak a gyerekek. „Édesapám ébresztett minket: mész a libákhoz, ki az ágyból. Indultunk is azonnal; szinte utánunk dobta a ruhát. Menet közben kaptuk magunkra. Szigorú volt, de muszáj volt, mert be kellett érni a 2 és fél kilométerre lévő iskolába nyolc órára, és a libát addigra meg kellett legeltetni.”
A háború és az utána következő évek már bánattal teltek, és 1950-re a négy lány magára maradt, a férfiakat elvitték, előbb katonának, majd pár év múlva kuláknak minősítve börtönbe kerültek, a 61 holdat sokallta magánkézben a Rákosi-rezsim. „Így én lettem fiúsítva, én vezettem a gazdaságot, nappal a lovakkal, éjszaka a bivalyokkal, ökrökkel szántottam, arattam, etettem a cséplőgépet.” 60-ban végül mindenüket elvesztették,
a négy ökröt és a két bivalyt államosították, a földeket a TSZ vitte el.
„Rókus bátyámat azért csukták le, mert amikor elvitte a végrehajtó a ruhákat is, utánament biciklivel, és elvette tőle, hogy tudjunk másnap valamit fölvenni.”
90-ben, amikor eljött a kárpótlás ideje, 27 ezer forintot kaptak fejenként. „A téeszt a párttitkár megszerezte egy olasz céggel, majd eladták egy osztráknak, nekünk meg azt mondták, takarodjunk a faluból.”
De addigra Pintér Jolán már régen Budapesten élt, a Teleki téri kis udvari lakásban is már 42 éve lakik.
60-ban eljött a faluból, s két évig a vecsési plébánián dolgozott. „De többet voltam kórházban, mert engem az, hogy elküldtek a lovaim mellől, úgy megviselt, hogy háromszor volt gyomorvérzésem.” Aztán házvezetőnő lett, előbb a Budafoki úton egy mérnök-tanár házaspárnál, nekik 4 kislányuk volt, majd sok-sok évig egy ügyész-orvos házaspárnál a Pozsonyi úton. „Itt bent maradtam a családban, és a lánynak, akit neveltem, még az unokáját is dajkáltam.”
Pintér Jolán nem alapított saját családot, „nem volt időm férjhez menni”, mégis vannak unokái és dédunokái. „A testvéreimmel megbeszéltük, aki legtovább marad, az lesz a nagymama.
A gyerekeik lettek az unokáim, és már van tíz dédunokám is.”
Mindig vágyott a vidéki életre, előbb Szentendrén, a Pismányban volt kertecskéje, később a szülőfalu közelében vett egy romos tanyát, amit egymaga hozott helyre. De végül úgy alakult, hogy a kert árából vett Teleki téri 28 négyzetméteres szoba-konyha lett az otthona, ami ha takaros is, de olyan, mint régen, fürdőszoba nincs benne. Akkoriban már a Postánál dolgozott, a kis fizetésből nem tellett felújításra, a mai napig úgy melegíti a vizet a tisztálkodáshoz.
A betegségek nem kerülték, 5 infarktuson van túl. „A rendes ember az elsőbe belehal, de a csavargó az marad”, mondja. „Rábízom a Jóistenre, mi lesz velem, a humoromat még megtartotta. Imádkozom, amikor csak van időm, és el-eljárok a közeli Szent Rita kápolnába.”
Fotók: Huszár Boglárka
