Kiss István 1946-ban született Budapesten. Négyen voltak testvérek, családjával előbb Budán, majd Zuglóban éltek. A nyolc elemi elvégzése után a Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat szakképzésében tanulta ki az órásmesterséget, ez lett az első munkahelye is, feleségét is itt ismerte meg. Kiss Istvánné szintén órásnak tanult. Bár könyvtáros szeretett volna lenni, de abban az évben, amikor érettségizett, épp nem indították a szakot a fővárosban, így végül édesapja nyomdokaiba lépett, aki szintén órásmester volt.
István és felesége 56 évet éltek együtt itt Józsefvárosban. „Szép is, meg sok is. Volt jó és rossz is benne, mindenből kijutott ennyi év alatt, mégiscsak emberöltőnyi idő ez. Normális életet éltünk, semmi kirívó nem volt benne” – foglalta össze Kiss Istvánné röviden az életüket. Két gyermekük született. Lányuk, Gabriella óvónőként dolgozik, most édesanyjával van az üzletben, hogy az ne legyen egyedül. Fiuk, István is órásmester, boltja csak néhányszor tíz méterrel van lejjebb, ugyanott a Népszínház utcán. „Összetartottunk töretlenül, minden ünnepet a közös asztalnál ültünk meg. Nálunk mindig egyben volt a család” – mondta a feleség. „Mindennap beszélünk és találkozunk egymással” – egészítette ki lánya, Gabriella.
Kiss István érettségi vizsgát is tett, és egészen fiatalon, 21 évesen lett órásmester. Nagyon szerette a szakmáját. Kiváló munkájáért miniszteri kitüntetésben részesítették már a múlt rendszerben is, 2005-ben pedig a kerületi önkormányzat Józsefvárosi Aranykoszorú díjat adományozott neki kiemelkedő színvonalú tevékenységéért.
1982-ben vette át apósától a Népszínház utcai boltot, feleségével közösen. „Édesapám elesett itt a műhelyben, és a férjemnek egyik pillanatról a másikra kellett váltania, ami nagyon nehéz volt neki, mert szerette a korábbi munkahelyét. De nem engedte meg, hogy egyedül vegyem át az üzletet, hogy egyedül legyek itt.” Kiss Istvánné a kereskedelmi részt vitte, férje a szakmait. Akkoriban még minden kereskedő ismerte egymást a környéken, baráti kapcsolatokat ápoltak, számíthattak egymásra. „Ez régen úgy működött, hogy amikor átvettük édesapámtól az üzletet, a férjem elment és bemutatkozott a többi boltosnak. Ez volt a természetes akkoriban. Engem persze már ismertek, mert sokszor jártam be apuhoz.”
Kiss István mindenféle órához értett, az antikhoz és a modernhez is. Leginkább a mechanikus márkás órákat szerette javítani. Az idősebb embereknek kivitte házhoz a megjavított faliórát, segített visszaakasztani, beállítani. Az utóbbi időben már a fia is vele ment, hogy kisegítse édesapját. Az idősebb generációk jó tapasztalatát látva a fiatalabbak is bizalmat szavaztak az órásmesternek: a régi kuncsaftok gyerekei is itt javíttatják a ketyegőjüket. Kiss István, vagy ahogy a vevők emlegették, Pista bácsi, korábban foglalkozott szakmunkások vizsgáztatásával is, a vizsgabizottság elnöke volt. Ezzel akkor hagyott fel, amikor bejött a digitalizáció, és az adminisztrációt számítógépen kellett volna intézni, azt már nem vállalta – emlékezett vissza felesége.
Pista bácsi nem csak szakmai hírnevéről volt ismert, segítőkészségéről, közvetlenségéről is. „Ha bejött valaki az üzletbe, ő már a nevén szólította, tudta, hogy miért jött, nyúlt is érte” – meséli Gabriella. Nagyon szeretett beszélgetni, kíváncsi természetű volt: érdekelte a másik ember sorsa, véleménye. Az üzletbe gyakorta visszajártak a kuncsaftok, akkor is, amikor épp nem javíttattak. „Édesapámat, aki ismerte, mind szerette. Ide úgy jöttek be az emberek, hogy ez egy városszerte különleges üzlet. És aki ide bejött egyszer, az máshová nem ment el” – mondta büszkén Gabriella, miközben a szemei könnyel teltek meg.
Pista bácsi reggelente már jóval nyitás előtt bement az üzletbe, lesöpörte a járdát. „A kosz nagyon zavarta, precíz volt és pedáns” – mondta szinte egyszerre a két hölgy. A reggeli rutinjához tartozott az is, hogy kiment a Teleki téri piacra. Megvolt, hogy melyik kofánál veszi a zöldséget, melyiknél a gyümölcsöt. Majd bement a sarki közértbe az újságért, átlépett a húsoshoz is. Ha nem vásárolt semmit, ezt a kört akkor is megtette, közben beszélgetett az eladókkal, boltosokkal, ismerősökkel.
Miközben hallgattam a visszaemlékezéseket, egy férfi lépett az üzletbe, a műszerész urat kereste. Meghalt – válaszolta a feleség elcsukló hangon. Miben tudok segíteni? – kérdezte halkan. A férfi időt kért, megdöbbentette a halálhír. „Rengeteget beszélgettünk, nagyon kellemes és intelligens ember volt. Jókat vitáztunk a politikáról, rengeteg dologban egyetértettünk. Érdemes volt figyelni rá, mert mindig volt magja annak, amit mondott” – szólalt meg egy-két perc után. „Miért van az, hogy mindig a jók mennek el?” – kérdezi, de választ persze nem várt. „Nekünk is nagyon nehéz kimondanunk, hogy már nincs. De ha ránéz a fiunkra, ő veszi át az üzletet hamarosan, majd meglátja, hogy hasonlít rá.”
Képek: Mile Máté
