„Sáros tócsában áznak lábaim
s a mocskolódás, mi ápol s eltakar
sok társunk nem volt ostoba és bátor
és reptérre ment, nem utcára velünk
majd büszkén mondta otthona a bárhol
s Londonba költözött fél millió emberünk”

Akár meglepő, akár nem (amúgy nem), egy fővárosi slamversenyen a nemzeti hiphop képviselői annyira alulreprezentáltak, hogy számuk a nullát se éri el (na jó, azt igen), valahogy a mindenkori hatalommal szimpatizáló/kokettáló slamesek, hiphopperek nem igazán bújnak elő rókalyukaikból és neveznek be egy ilyen független versenyre (ha egyáltalán léteznek ilyenek nagyobb számban). Ennek megfelelően, valamint a bevezetőben jelzett kritikus szellem miatt, jelen slamverseny is inkább egyfajta keserűen bíráló hangot ütött meg a mindenkori kormánnyal szemben, mely ugye jelen esetünkben az Orbán-féle kabinetet jelenti,

jegyezzük meg. A fenti idézet is csak egy (eléggé) jellemző példa arra, miféle szövegeket fogadhat be a nyitott szellemű érdeklődő, ha jó sora egy mai magyar slam estre veti.

A fenti sorok szerzője egyébként Esti Bálint volt, aki produkciójával első helyezést ért el a kultúranapi versenyen. Verseny, de hát az ugye igen szubjektív, hogy mit érzékelünk erősebbnek/gyengébbnek ebben a műfajban (is). Ezért a zsűrizés feladatát – immár hagyományosan – a szervező Pi Slam csapata nagyvonalúan a közönségre bízta, demokratikus a döntéshozatal tehát, a verseny pedig nem vérre megy.

Pi Slamnek hívják a brigádot, mégpedig a versenyzők számára biztosított időtartam mián, a 3,14 másodperc mindenkinek elég kell, hogy legyen mondandójának velős összefoglalására. Ha ez mégsem sikerül, akkor kezdetben halk, majd egyre erősödő háttérzene figyelmezteti a versenyzőt arra, hogy túlterjeszkedett a számára biztosított kereteken.

Szintén érdekes szabály/szokás a „különösen tetszés” érzékeltetésére, és az előadónak nyújtott pozitív visszacsatolás biztosítására a „csettintgetés” aktusa: ha valami különösen tetszik neked, hát csettintgetsz. Ennek sokszor lehettünk fültanúi az est során, lévén az est hangulata minden volt, csak nem kekec: egyszerűen klassz volt nézni, hogy milyen odafordulással, figyelemmel viseltetnek egymás felé a befogadásban/versenyben érdekeltek, a zajos tetszésnyilvánítások ugyanúgy rendszeresek voltak, mint a felnyerítések, lévén a műfaj (egyik) sajátossága a maró (!) gúny, az irónia és a humor, mely éjfekete.

„Nem baj, hogy megfagy a lábam a latyakos g*citől,
mert nincs pénzem se cipőre se kabátra,
nem baj, hogy 1500 a tampon, de hatósági áras a csirkemell,
továbbá az se baj, hogy legutóbb megnyertem a slamversenyt,
és nem tudtok gratulálni nekem, csak azért mert nő vagyok.”

Haladunk imigyen tovább a fellépők mentén, a fenti szöveget Lakatos Leonetta követte el, demonstrálva azt is, hogy a Himnusz-koncepció azért nem volt annyira szigorúan véve, lévén ez nem az. Az érzékelhetően leginkább a nőiség köré felhúzott szöveg a 3. helyezést hozta el versenyzőnknek, amihez – mondanunk sem kell – innen is gratulálunk.

„És zeng a »ria, Hungária«
főleg üt, ha piált
a magamfajta, hogyha gyáva, kiált velük »riát«
kivált, ha relikviát gyárt
a fájdalomból
a »belül-hiányt« kívül
tettre váltja, tombol”

Így Szavalja saját Himnusz-átiratát a slam/hiphop/rap/beszélt ének örökös doyenje, veteránja, tótumfaktuma, előfutára és végül is megteremtője, Pajor Tamás, az egykori Neurotic zenekar frontembere/szövegírója, aki egyébként jelen szövegével a második helyezést csípte el.

Pajor életét és művét e helyt nem óhajtanánk bemutatni, aki nem ismeri, az örülhet, mert ez azt (is) jelentheti, hogy túl fiatal már ahhoz, hogy ismerje a nyolcvanas évek underground ikonjait, valamint a Google a barátod. Mindenesetre, sok híres művész elmondta már, hogy Pajor volt a fő ihletője (most csak kettőt említsünk, Geszti Pétert és Bérczesi Róbertet), hősünk pedig abban a korban látványosan hedonista/önpusztító életmódjával, később pedig világra szóló megtérésével vétette észre magát (Xantus János 1988-as filmje, a Rocktérítő részben erről szól), persze műveivel egyetemben. Ez a megtérés azonban azzal is együtt járt, hogy teljesen hátat fordított korábbi önmagának, közegének, és az egész zűrös, drogos/piás szubkultúrának, olyannyira, hogy a hit és az underground soha, semmilyen körülmények között nem keresztezhették egymás útjait Pajor életében.

Mostanra viszont a dalköltő egyre inkább feltűnik az ávántgárd színpadokon, olyan „körön kívül eső” művészekkel is megosztva azt, mint például Menyhárt Jenő (Európa Kiadó). Ez mindenképpen egy nagyon váratlan fejlemény, nem is tehettük meg, hogy eme változás okairól ne kérdezősködjünk Pajornál egy villáminterjú keretein belül.

– Elég markánsan elhatárolódtál korábban attól a világtól, ahol viszont most újra, egyre gyakrabban fel-feltűnsz, tehát mostanában már nemcsak hitélettel kapcsolatos, hanem teljes egészében világi helyeken is megjelensz egyre. Miért ez a váltás?

– Nekem roppant szimpatikus, hogy egy ilyen esemény a demokratizmus demonstrációja is, annak a szimbóluma, hogy nem kell az embereknek állandóan hierarchizálni, hanem a teljesítményt lehet értékelni egy adott pillanatban, és nekem különösen fontos, hogy ne az egykori dolgaim miatt ítéljenek meg, hanem azok miatt, amiket most csinálok. Számomra üdítő a mérhetetlenül hierarchizált és tekintélyelvű kultúrából való kitekintés. De azért is járok mostanában slamversenyekre, mert valamennyire újra szeretném definiálni az életemet. Nagyobb területe van most a művészi alkotószabadságnak nálam, mint a korábbi évtizedeimben, egyfajta szintézisét képezve az egész eddigi életművemnek, noha azt továbbra is fenntartom, hogy Neuroticot nem fogok játszani, számomra ez egy olyan korszakot idézne vissza, amit nem szeretnék, és nem is tudnám azokat a szövegeket számra venni. És hát azért is vállalok másokkal kollaborációkat is, hogy kicsit „csillag alakban” eljussak a kedves művésztársaim közönségéhez is, ezért volt Menyhárt Jenővel, Müller Péter Sziámival, s még Bereményi Gézával, Parti Nagy Lajossal, de akár olyan populáris előadókkal is, mint Caramel vagy Molnár Tamás, Bérczesi Robi, Puzsér Robi, Grecsó Krisztián is, együttműködésem.

– De neked évtizedekig tényleg nem voltak ilyen átjárók ebbe a kultúrába, mintegy hermetikusan le voltak zárva a határok. Bővebben, mi történt és miért?

– Az, hogy eljutottam egy szabad felnőttkorúságra, amikor már nem kell tartanom külső igazodási pontoktól, az olyan doktrinális kiszögellésektől, amelyek nem a bensőmből szólnak hozzám. A zsidóság 3500 évig élt az írott törvény és a szóbeli hagyomány szellemében, ezen belül én áronita vagyok, tehát a papi rendhez tartozik a családom, akik kiemelten a szabályozottság világában éltek. Ebből fakadóan, amikor én Jézusban hitre jutottam, valamiképpen Jézust e módon értettem meg, ebből a szempontból félre is értettem, valamiféle törvényszerűség szerint működő doktrinációs és szabályképző, normaképző képesség kapcsolt be nálam hibásan, és ezért bizonyos dolgokat túl sarkosan közelítettem meg. Emiatt olyat se engedtem meg magamnak, amit bőven megengedhettem volna. Most pedig ennek a felnőttkorúságnak és eszmélésnek a birtokában úgy érzem, hogy tök szabadon szárnyalhatok, bárhol, bármikor azt csinálok, ami tényleg jólesik, mert olyat úgysem fogok csinálni, amit a bensőm nem enged. Tehát félreértés ne essék, drogozni biztos nem fogok újra, és féktelenül alkoholt fogyasztani sem, bár egy pohár bor vagy sör a barátokkal természetesen jólesik.

– Mit vársz a mai versenytől?

– Szeretném megnyerni, ha már eljöttem, szerintem mindenki szeretne nyerni, de nem dől össze a világ, ha nem így lesz végül.  

Ilyen volt A magyar kultúra napja Józsefvárosban/Slam poetry est és verseny. Ha önnek is intellektuális élvezetet okoz, ahogy a meg- és ráismerés karácsonyfaizzói kigyulladnak a fejében, ne habozzon meglátogatni egy slamestet, ha pedig olyan szövegek tolulnának fel tudatában, amikről azt gondolja, hogy embertársaival is megoszthatók volnának, nevezzen be egy ilyen versenyre!

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf