Május 22-én tartották a Kesztyűgyár Galériában azt a lakhatási válsággal kapcsolatos kerekasztal-beszélgetést, mely Hecker Sára Mindenkinek kell egy hely, ahol című kiállításához kapcsolódott.

A beszélgetés vendégei Balog Gyula tapasztalati szakértő, aktivista, az Első Kézből a Hajléktalanságról munkatársa, Gegő Virág szociális munkás, az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) munkatársa és Misetics Bálint szociálpolitikus, a főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója voltak. Az est moderátora Nagy Orsolya szociológus, a Társadalomelméleti Kollégium tagja volt.

Az első témakörben azt boncolgatták a résztvevők, mi a legnagyobb kihívás ma Magyarországon a lakhatási problémák terén. Balog Gyula szerint a politikai gondolkodásnak kellene leghamarabb megváltozni ahhoz, hogy a helyzet javuljon.

és „miért nem azon dolgoznak, hogy mindenki hozzáférjen egy tisztességes lakhatáshoz”.

Balog Gyula szerint a hajléktanná válás esélye nagyobb akkor, ha az ember elszigetelt. „Nekem mázlim van, mert lettek társadalmi kapcsolataim az A Város Mindenkié csoportban 15 év alatt. Ők, ha felrakják a Facebookra, hogy Gyulának kell albérlet, akkor sokan akarnak segíteni.”

„Most már nemcsak az nem tud megfizetni egy albérletet, aki szegény, hanem az egyetemisták mellet például a különböző gondoskodó szakmában dolgozók sem” – mondta Gegő Virág. Megemlítette, hogy nem csak a lakhatás drágult az utóbbi időszakban. „A megélhetés költségei is elszabadultak, és nagyon kevés az állami szerepvállalás. Aki egész életében dolgozott, de ha egészségkárosodása lesz, lerokkan, és gyakran változó, nem bejelentett munkahelye volt, ott köt ki, hogy

Gegő Virág azt tapasztalta, sok közvetítő munkát igényel, hogy az ügyfeleit eljuttassa a különböző szociális, egészségügyi szolgáltatásokhoz. „Rendszerharc zajlik. Úgy érzem sokszor, hogy szélmalomharcot vívok, például valakit benyomni egy SZTK-s reumatológiai vizsgálatra néha 4 hónapnyi munkába kerül.” A hivatalok sokszor teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak szerinte. „Néha úgy tűnik, hogy

van egy nagyon bürokratikus intézményi működés, például az önkormányzati bérlakások bérlőkijelöléseinél kötik az ebet a karóhoz, hogy 3 havi jövedelemigazolást mindenképpen hozzon az ügyfél, de nem érzékenyek arra, hogy milyen hátterű emberekről van szó. Nehéz kitapétázni papírokkal egy kérelmet akkor, ha sokszor nem bejelentett, gyakran változó munkái voltak az ügyfélnek.”

Misetics Bálint komplex diagnózisában lesújtó képet festett az itthoni állapotokról, elmondta, hogy Magyarországon az EU-s átlaghoz képest kiemelkedően gyorsan emelkedtek a lakásárak, és hogy a lakhatási válság nem csak lakáspolitikáról szól. „Ez adó-, bér-, család- és nyugdíjpolitikai kérdés is, és e tekintetben is extrém hely Magyarország, ma már utolsók vagyunk abban az EU-ban, hogy az állam mennyiben biztosítja a minimális jövedelembiztonságot a polgárainak,

Amit az állam biztosít a tartós munkanélkülieknek, vagy a rokkantsági ellátásban részesülőknek, nagyon kevés. „Ezek a juttatások nemhogy csak a létminimum töredékét jelentik, de azon belül még az élelmiszerkosár értékét sem érik el, nem érik el azt a kalóriamennyiséget, hogy az egyént ne érje egészségkárosodás. Ez egy semmilyen közgazdasági indokkal nem magyarázható kegyetlensége a magyar államnak.”

Misetics Bálint előhozta azt is, hogy a jövedelemarányos munkanélküli ellátás nálunk szól a legrövidebb időtartamra. „Más országokkal szemben, ahol minimum 6, de inkább 12, vagy 24 hónapig biztosítják ezt az ellátást, Magyarországon ez 3 hónap, és ha letelik, marad a havi 22 800 forintos ellátás.

Ezzel együtt szerinte a családsegítés is eszköztelen. „Alultárgyalt az a téma, hogy a családsegítés sokszor úgy párnázza ki a problémát, hogy a lakhatását elvesztő embernek szerveznek egy átmeneti szállást, vagy egy jó minőségű éjjeli menedékhelyet, de ezzel nem a hajléktalanná válást előzik meg – ami egyébként egy önkormányzat feladata lenne –, hanem éppen ezzel tesznek hajléktalanná embereket.”

A következő témakör a hajléktalanellátás helyzetét vizsgálta. Balog Gyula 23 évet élt a hajléktalanellátásban, és szerinte a nagy intézmények nem megfelelően töltik be szerepüket, sőt nem is ebben a megoldásban kellene gondolkodni. „Van egy hodály, ami a hajléktalanszálló, van benne vagy 500 ember, de a szociális munkásoknak

Havonta egyszer kötelező az ügyféllel beszélniük, de sokszor még ez sem történik meg. Nem tudom, miért, juhakolokban gondolkodik ez a hatalom, pedig ez sokkal drágább is annál, mintha 2 embernek adna 60 ezer forintot feltétel nélkül. A Lajtán túli országok nem hatalmas ellátórendszerek kiépítésében gondolkodtak.”

Misetics Bálint szerint szemléletbeli problémák is vannak a hajléktalanellátásban. „A társadalom eltöltött 30 évet úgy, hogy kialakult egy olyan kényszeres gondolattársítás, hogy a betegek a kórházba, a bűnöző a börtönbe, a gyerek az iskolába, a katona a laktanyába, a hajléktalan meg a szállóra menjen. Ezzel mintha nemcsak az otthonát veszítené el az ember,

és átkerül az állampolgároknak egy olyan alárendelt csoportjába, ahol számít olyan embernek, akinek laknia kéne valahol, csak egy hajléktalan, így főnévként, akivel szemben legfeljebb annyi a közfelelősség, hogy ne az utcán legyen, hanem egy tömegszálláson. Ez a szemlélet eltagadja az egyenjogúságot.”

Ezután a lakhatási aktivizmus mozgásteréről volt szó. Misetics Bálint szerint a magyar állam adna elég apropót az aktivizmusra, de szerinte az leszállóágban van.

az AVM 2008-as alakulása óta sok idő eltelt. Akik kezdték és hetente sok órát beleraktak, azoknak megváltoztak a motivációi, külföldre költöztek, gyereket vállaltak, egy részük elment az ULE-be, ami az AVM projektje volt, mások az Utcajogászt csinálják, ami szintén az AVM jogsegélyszolgálata volt, de ex-AVM-es aktivisták dolgoznak a józsefvárosi önkormányzatban is, a Közélet Iskolájában is, vagy a Periféria Központban. Pedig egy bármilyen kicsi, de elkötelezett csapat munkája akkor is nagyon fontos lenne, ha az nem hoz azonnal látványos eredményt.

Balog Gyula szerint nehéz egy erős mozgalmat létrehozni, „az AVM megpróbálta, hogy 2 másik szervezettel összefogva a hatalom ellen küzdjön, de nehéz úgy összetartani egy csapatot, hogy közben belül demokratikusak legyünk, más szervezetek felé pedig nyitottak, együttműködőek. Ráadásul ami itthon van,

Hogy valami változzon, legalább 2 millió embernek kellene egyszerre küzdenie, de van egy ilyen áljólét, hogy például nekem is van laptopom, ezen dolgozom, hű de jó, de közben emberek 2 zsemlén meg egy fél liter tejen tengetik a napjaikat.”  

Fotók: Hecker Sára