Sajnos, éreztem, eljön ez a pillanat, amikor meg kell emlékeznünk kedves barátunkról. Talán 1997 óta készülök e nekrológ megírására, amikor megismertem őt, és ugye, halottakról vagy jót, vagy semmit, de embert nem igazán ismertem még, aki ennyit iszik. Bevégeztetett, 57 évesen. Gyász, kész.
Végül kis falunkban, Józsefvárosban kötött ki, a Baross utca környékén, a kiskocsmák árnyékában, ahol Debrecentől kezdve Miskolcon, Kishegyesen át Budapestig otthon érezte magát. A rossz tulajdonságait folytatva: hatalmas írói karrierjét e lebujokban pazarolta el, miközben onnan inspirálódott. Város, falu, vidék, főváros, Magyarország, határon túli vidékek – teljesen mindegy, otthon volt mindenütt, seperc alatt történeteivel lenyűgözött bárkit, miközben felszívta a borgőzös sztorikat, amikről írt. Mondjuk, Mikszáth 2.0, újratöltve.
Azt hittük, harmincévesen elviszi a vodka-dzsúz, a zavaros élettörténete, az önsorsrontás. Nagyon nehéz erről beszélni, mivel polgári nevén Gyulai Csaba (vagy Csabai Gyula? – ezzel is hekkelt minket) kivételes tehetségként kezdte karrierjét a magyar irodalmi életben. Humorát nemcsak első írásaiban, könyveiben mutatta meg, hanem a mindennapi életben is, kedvessége ritkamód hírhedt volt, Palit nem lehetett nem szeretni. Ficsku Pál fogalom lett, aztán Pali bácsiként mutatkozott be, direkt rájátszott, hogy öreg. Aki ott volt, átölelte, ő is átölelt mindenkit. Sziporkázott, szeretett, dicsért, imádott bárkit, mindenkit, levehetetlen volt a beszéd-parkettről, mint egy táncos. Kritikával talán senkit sem illetett, bár a politikusokat igen.
Sejthettük, ez lesz a vég, nem két gyertyát égetett a végén, hanem vagy százat. Próbáltunk rajta segíteni, munkával, ösztönzéssel – nem nagyon ment. Én tartoztam volna neki a legtöbbel, mert az 1999-es NATO-bombázás során menekültként befogadott, nála lakhattam fél évig. Mintha a gyermekével törődött volna, apám helyett apám volt. Persze, zavart, hogy reggel négykor a borosüvegek közt matatott, maradt-e ott valami. Aztán írtunk valami cikket napközben, akkor még floppin vittük a cikkeinket az Élet és Irodalomba, ahol tárcarovata is volt. Nem nagyon, de akkor szinte a fiának éreztem magam.
Egy szeretetteljes embert veszítettünk el. Most csak az dühít, át sem tudom gondolni, hogyan kellett volna rá vigyázni?
Nem tudom, tényleg. Sírni kellene, ha tudnék, mennyire hagyunk embereket az árokban, magunk mellett s mögött, s ha figyelünk is egymásra, ez mire elég? Így semennyire.
Kedves Ficsku, Pali bácsi, utólag ölelünk.
