Tricepset bemutatni sem egyszerű: színész, rendező, író, szerkesztő, könyvkiadó és könyvesboltos, közösségszervező, performanszművész. Igazán alternatív figura, és noha nemrég vidékre költöztek, a programokat azóta is lelkesen szervezik önerőből és barátaik segítségével.

Honnan indultál?

Nagykikindán születtem, a Vajdaságban, a család Oroszlámoson élt, de már háromévesen Szabadkára költöztünk a nagyszüleimmel, és azóta is tősgyökeres szabadkainak tartom magam, noha többet éltem már másutt, mint ott. A hetvenes években Budapesten jártam egyetemre magyar–szerbhorvát–esztétika szakra, de sajnos nem diplomáltam, mert Gion Nándorról, a vajdasági íróról írtam volna, és kissé necces volt, mert a regényeiben akadt azért szocializmuskritika, és végül eltűnt az egész dolgozatom is a rendszerből.

Szabadkán a nyolcvanas években pedig nagyon színes, alternatív színházi élet volt, egy Ljubiša Ristić nevű szerb alak volt a színházigazgató, aki a magyarokat is nagyon támogatta, különösen az alternatív szcénát, a performanszokat, a kísérleti színházat, a fiatalokat. Aztán éltem Svájcban is, miután az úgymond szabad titói Jugoszlávia lassan bomladozni kezdett. De onnan is szerkesztettem az újvidéki Új Symposion című folyóiratot, kapcsolatban álltam a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékével, a disszidensekkel, s mivel jugó útlevelem volt, sokkal szabadabban mozoghattam, Bécsbe vittem ki az írásaikat. Ám Svájcban, az olasz részen kertész lettem volna, de végül a barátaim gyerekeinek voltam a bébiszittere. Az ottani olaszok egyébként nagyon nyitottak.

Ez már önmagában, eddig is szövevényes életút… Hogyan kerültél újra képbe itt, Budapesten? Jöttment vagy?

Ahogy mi mondjuk, gyüttment. 1982-ben vonultam be a jugoszláv hadseregbe, a horvátországi Našicébe, aztán utána ismét jöttem-mentem Magyarországra, hogy végre lediplomálják – ami, mint mondtam, nem jött össze. Aztán az idegenrendészeten, ahol a papírokat kellett volna intézni, bilincsbe vertek, és tíz évre kitiltottak innen. Az akkori feleségem disszidált, ez is közrejátszhatott ebben, és benne voltam Nagy Bálintnak, az építésznek az adyligeti kommunájában, a nagy ellenzékben, nekik hoztam-vittem az anyagokat.

Végül nem derült ki, hogy hány évre tiltottak ki pontosan, úgyhogy Szabadkán kezdtem újra az életemet. Az említett Ristić révén ismertem meg ott Slavko Matkovićot, Miroslav Mandićot, s láttam, más is van a világon, ekkor kezdtem el performanszokat csinálni, miközben Szabadka – úgy a magyar, mint a szerb értelmiség – elég konzervatív volt. Ennek ellenére jöttek létre ott a színházi műhelyek, és ha féloldalról, de láttam, mit lehetne mást és másképpen csinálni. Ez egyfajta elkötelezett művészet volt, illetve az ma is, vagy költészet, mint amit Ladik Katalin művel.

Na igen, de mi akartál lenni?

Hát gazdag, híres, sikeres és fiatal. Egyik se jött össze.

És hogy kezdődött a józsefvárosi karriered?

Tizenkét éve költöztünk a Baross utcába, Falcsik Mari költőnővel, aki budai – most nem mondom, hogy nevezi magát, engem balkáni bunkónak nevez kedveskedve. Azért jöttünk ide, mert olcsó volt az albérlet. Egyébként még 1993-ban indult az Opál Színház, ahol rendezek, vezettem a társulatot. Ez egy független színház, pénz nélkül, és kellett egy próbaterem, így kerültünk a Csobánc utcába – egyébként van itt még vagy négy hasonló pincehelyiség.

Találtunk egy fantasztikus tulajdonost, s így 2015-ben megnyithattuk a klubot. Azóta se emelte meg a bérleti díjat, ha nincs pénzem, azt mondja, majd fizetsz, amikor tudsz. Ez itt száznegyven négyzetméter, és a Bada Dada Alapítvány révén működtetjük. Árulunk és ki is adunk könyveket, és vajdasági és magyarországi kistelepülésekre szállítunk mindebből, eddig kb. 9 millió forintnyi értékben adományoztunk. Tehát ez egy könyvraktár is. Majd jöttek a képzőművész barátok, aztán a Szépírók, az irodalmi estek, s a zenészek is. És magától alakult ki a klub.

Három alapkoncepciónk van: az egyik, hogy a politika nem jelenik meg a művészeti programokban. A másik, hogy sosincs belépődíj. A harmadik, hogy bármilyen nagynevű művészről is van szó, legyen az Dresch Mihály vagy Németh Gábor, nem kér honoráriumot. Így élünk túl. A költségeket pedig adományokból álljuk, van, aki ötvenezret ad, van, aki kevesebbet. A pandémia nagy ütés volt, de a külföldre szakadtak rögtön támogatni kezdtek minket. Szóval, Marival szoclibek vagyunk, de ez a MERSZ-ben ez nem számít, hanem ahogy Németh László mondta, a minőség a döntő. Ide járnak a Szépírók Társaságából és a Magyar Írószövetségből is, és hangsúlyozom, a minőség a döntő, nem a politikai hozzáállás.

Hogyan éled meg a VIII. kerületet?

Amikor idejöttünk, más volt a helyzet. Változik a világ, és ez a környék nem veszélyes már, nem piszkos. Ez nem is politikai oldal kérdése, a szoclibekkel is megvan a bajunk. A nívóra helyezzük a hangsúlyt, ez vagy sikerül, vagy nem. A díj meg kissé szíven ütött, mert ugyan kaptam már díjat, a magyar dadaistáékét, vagy a tibetiekét, mert kiállunk értük. Ilyen állami vagy önkormányzati díjat viszont még nem kaptunk, tehát a díjat hárman kaptuk, vagyis Mari, a klub és én.

A klub enteriőrje a nyolcvanas vagy a kilencvenes éveket idézi, noha sokkal később indult el.

Amit itt látsz, a székeket, a bútorokat, könyvespolcokat, mindez valójában a lomtalanításból származik. Ez a kerület, amilyen szegény, olyan gazdag is. Egyfajta váltása megy végbe a tárgyi kultúrának, és mindent összeszedünk, amit csak tudunk, a Lenin-szobortól a szódásüvegekig befejezőleg. Amit lehet, megmentünk, behozzuk, s nem eladni akarjuk a tárgyakat.

És akárhol éltem Budapesten, végül nem a kerület volt a lényeges – hanem hogy szegény kerületekbe kerültem. És ezért érdemes küzdeni, ezen segíteni. A fiam szociológus, a big datát tanulmányozza, amiről azt sem tudom nagyon, hogy mi, de ő mesélte, hogy Európában 18 ország nagyvárosainak legszegényebb kerületeit tanulmányozták egy kutatás során, és ebbe bekerült a VIII. kerület is. Azt vizsgálták, hogy noha a kultúra már globális, azt nézték meg, melyik kerületbe hányan járnak kultúrát fogyasztani, milyen helyeket keresnek fel. És erre a listára felkerült a MERSZ Klub is, csakhogy hetven százalékban ide nem kerületi lakosok járnak.

Hogy ez jó-e, vagy rossz, nem tudom. Sokan belebuktak már itt a kerületben, nagy bulihelyek, ahová a fiatalok járnak, és amik részben szintén alternatívak, de sorra bebuktak, én pedig hatvanhét évesen mégis ezt szervezem, és ha csak legfeljebb hatvanan is férnek be, nekünk ez elég. Néha kinéz a rendőrség, igazoltatnak, aztán mindent rendben találnak, még ha sokan is vagyunk, és megköszönik, elmennek, mert ha valakik jelentik is, hogy itt valami tömeg van, mégis azt látja a yard, ez magánterület, és nem is jöttek többé, mert probléma sincs. Ha a pince fölötti lakók néha szólnak is, és benéznek, mi történik itt, aztán végül mégis végighallgatják a csángó népzenét. Örülünk, hogy itt vagyunk, és nem Budán, nem valami procc helyen, és pénz nélkül. Ez egy közösségi hely.

Fotók: Mile Máté