Viktoriánus freak show, ami magába húz

Egy állapotos nő leveti magát a hídról, akit a szörnyszerű sebészprofesszor, dr. Golwin Baxter (Willem Dafoe) a magzat agyával támaszt fel, majd saját lányaként neveli. A szürrealista festészetet színekben és kompozícióban megidéző környezetben – mintha megelevenedett Dalí képeket néznénk – Bella (Emma Stone) rohamosan fejlődik. A halszemoptika pedig csak erősíti ezt a minden tekintetben torz látványvilágot.​

Ebben a mozivászonra festett bizarr felnövéstörténetben megjelenik a gyermekkor a határok feszegetésével és a test felfedezésével, majd fejezetről fejezetre láthatjuk a férfi-nő viszonyokat, sokszor fülledt képkockákon keresztül, pikírt, obszcén párbeszédekkel fűszerezve. A vágy, az aktus és orgazmus ösztönös akarása utat tör magának. A szexualitás az út, amin haladva Bella teremtményből valódi emberré válik. Emma Stone pedig hihetetlen természetességgel játssza a gót Barbie-t.

Greta Gerwig Barbie filmjével ellentétben itt kissé fenyegető nőképet fest nekünk az utolsó két jelenettel Yorgos Lanthimos rendező, ugyanakkor rendkívül szuggesztív moziélményt kapunk, ami sokáig a hatása alatt tart.

A film 11 Oscar-jelölést kapott. Jó látni, hogy az Akadémia befogad merész formanyelvű, kevésbé mainstream filmeket is. Több száz magyar szakember munkája van a produkcióban, köztük Mihalek Zsuzsa berendezőé, aki best production design kategóriában kapott jelölést. Szorítunk neki március 11-én.

• Szegény párák
• Fórum Hungary
• 4,5/5

honey.bunny

Sajnos így megy ez – és akkor mi van?

Majd most a szlovákiai testvérek jól megmutatják nekünk, belhoniaknak, hogyan is kell dögös politikai thrillert csinálni, olyat, ami nem a hatalom megrendelésére készült az ellenoldal lejáratására – gondoltuk.

Nem mutatták meg.

Pedig az alaphelyzet ez lett volna: egy olyan miniszter lő le véletlenül egy hajtót a vadászaton, aki egyébként jó fej – progresszív, környezetvédelemben, fenntarthatóságban gondolkodó extanár, kifejlett lelkifurdalással, aki végül mégis belemegy abba, hogy egy stróman menjen a börtönbe helyette.

Erkölcsi kérdések vannak itt, de filmünk semmit nem fog meg a témából. Valaki szólhatott volna a színészeknek, hogy nem színpadon vannak, hanem filmben, a szövegmondás teátrális, oda nem illő. Nincs dráma, érdektelen figurák grasszálnak gondterhelt arccal a behavazott szlovák tájon, a máshol kiváló főszereplő, Hajdu Szabolcs sem tudja élettel megtölteni a titkosszolga figuráját, akivel annak ellenére sem tudunk együtt érezni, hogy a doktornő már a film elején közli vele, hogy 4-5 hete maradt hátra csupán.

Hogy mi a halálos kór, nem tudjuk meg, minek is, de állítólag az arcára van írva, tudjuk meg a hipermozgásos, de teljesen funkciótlanul szerepeltetett újságírónőtől. A film erénye, hogy sikerrel kerüli a fekete-fehér ábrázolást, aki jó, az nem makulátlan, aki rossz, az pedig nem velejéig az.

De mégis, túl sok a filmes klisé, és habár nem kell mindig remekműveket fogyasztani, van az a közhely, ami már fáj.

• Hatalom/Moc
• Cirko Film
• 2/5​

Sulydobó

Pop Ivan Gyenyiszovics egy napja

A We Are the World 1985-ben jött ki, elragadott, kívülről tudtam, mint mindenki. A tesóm szerelmes lett Bruce Springsteenbe, nekem Jacko arany-fekete ruhája jött be. Mérföldkő volt, ahogy a pár hónappal korábbi Live Aid koncert is – kiderült, a leginkább tenyérbe mászó popzenével is életeket lehet menteni.

A túlprofi, túlontúl fülbemászó dal – gyors – születésének történetét mondja el Bao Nguyen filmje, immár másodszor, a stúdióban zajló forgatás eredményeként megszülető 1985-ös film után. De nemcsak kommentálják a még életben lévő közreműködők a felvételeket (sajnos sokan hiányoznak), hanem reflektálnak is az eltelt 40 évre.

És hát a dal születésének története tényleg izgalmas, amit Nguyen javarészt profin mond el. Izgalmas látni, ahogy a 47 (akkori/örök) szupersztár zavarban van, meghatódik, küszködik, miközben hajnalban, erőltetett menetben zajlik az egyszeri és valóban kockázatos vállalás. Amikor még senki nem tudta, működni fog-e vagy sem. És aki kimarad (mint Prince), örökre megbánja-e. Érdekes látni, ahogy Bob Dylan keresi és nem találja a helyét ebben az egészben, mégis kap egy dedikált helyet a dalban.

És nem az önfényezés, önvállveregetés viszi a prímet, hanem épp az emberi gyarlóságok, kockázatok – tán ez a film legnagyobb erénye.

• A popzene legjobb éjszakája
• Netflix
• 5/5

_dd_