A magyarok körében a magukat vallásosnak vallók aránya nőtt, de vallásuk gyakorlása csökkent, ez utóbbi hasonlatos a más országokban megfigyeltekhez – derül ki a Kolozsi Ádám által jegyzett G7-cikkből.

A European Social Survey adatai szerint a magyarországi vallásosság az európai középmezőnyben helyezkedik el. A vizsgált országok többsége keresztény, de ahol például az iszlám az elterjedtebb – például Törökország –, ott kevésbé szekularizált a társadalom is, és a vallásosak aránya is jóval magasabb. Azokban a keresztény országokban, ahol az ortodox egyház vagy a római katolikus egyház számít dominánsnak, ugyancsak magasabb a vallásosak aránya azokhoz viszonyítva, ahol a protestantizmus valamely ága elterjedtebbnek számít.

Persze az önmagában is fontos kérdés, hogy mit tekintünk vallásosságnak. Az egyik ábra, ami alapján érdemes összevetni az egyes országokat, a vallásgyakorlást hasonlítja össze, és a kérdést az imádkozás gyakorisága alapján vizsgálja: az alábbi térképen azokat látjuk, akik legalább heti egy alkalommal imádkoznak istenükhöz.

Az összehasonlító táblázatot a G7 készítette

Miképp határozzuk meg a vallásosságot? A Pew Research Center által végzett kutatás többféle módon is rákérdez erre egy 2018-ban publikált kutatásban, és ezek szerint is érdemes összevetni Európa országait.

Ha azt nézzük, mit felelnek arra az emberek, hogy fontos-e nekik az életükben a vallás, ebben Magyarországon 14% felelt úgy, hogy nagyon fontos az életében a vallás (2015 és 2017 között készült a felmérés).

Ha aszerint nézzük, hogy mennyire járnak templomba, istentiszteletre, akkor sem lesz nagyon eltérő a kép, bár látszik, hogy egy kicsit másképp alakulnak az adatok. A magyarok 17%-a mondta, hogy havonta eljár templomba.

Ha az imádkozás alapján igyekszünk meghatározni a vallásosságot, akkor a naponta imádkozók aránya 16%-ot mutatott hazánkban.

Ugyanakkor nagyon más képet kapunk, ha az istenhitet tekintjük a vallásosság kritériumának. A „Teljes bizonyossággal hiszek istenben” állítással egyetértők aránya ugyanis jóval magasabb, mint a fentebbi állításokkal egyetértőké: a magyarok kicsit több mint negyede (26%) hisz istenben a Pew Research Center kutatása szerint.

Ez azonban a klasszikus vallásértelmezés, ennél többen hisznek valamilyen felsőbbrendű erőben, a lakosság mintegy kétharmada. Ez azonban nem feltétlenül a keresztény vagy más intézményes vallás istene.

Érdekes növekedés figyelhető meg a halál utáni életben való hitben is, ami 1991-ben 23% volt, 2018-ban már 40%. Még érdekesebb, ha azt vetjük össze, hogy a pokol létezésében kevesebben hisznek, mint a mennyországéban – ilyen szempontból valamiféle optimizmus tör előre.

A hit személyes és szociális dimenziója nem feltétlenül mozog együtt. Magyarországon az elmúlt 30 év során 7%-kal nőtt az istenhívők aránya, de a nyilvános vallásgyakorlás visszaszorulóban van. A Társadalmi Riport 2022-ben megjelent, Máté-Tóth András és Rosta Gergely által jegyzett Vallási riport, 1991–2022, Magyarországi trendek nemzetközi összehasonlításban című tanulmány azt írja, hogy Magyarországon ma három tömb van vallásgyakorlás szempontjából:

„a társadalom két, nagyjából egyforma méretű, kb. 40-40%-ot kitevő nagyobb tömbje, a soha templomba nem járók, és a vallásukat néha, rendszertelenül gyakorlók mellett a saját bevallásuk szerint rendszeres, legalább havi szertartáslátogatók egy mintegy 20% körüli kisebbséget alkotnak.”

Ugyancsak különbségek figyelhetők meg az egyes korosztályok vallásosságában. A korral a templomba járás gyakorisága is nő.

Az összehasonlító táblázatot a G7 készítette

Ebben az az érdekes, hogy a 65 év felettiek alapvetően egy hivatalosan ateista társadalomban nőttek fel, míg a 30 év alattiaknak elenyésző része jár heti szinten templomba, pedig már olyan közegbe születtek bele, ahol a vallásgyakorlás elvárás is volt sokszor. Ennek okairól lehet gondolkodni, többféle magyarázat is létezik, Máté-Tóth András szerint az egyik az, hogy a Kádár-rendszer bizonyos értelemben összetartotta a társadalmat, és igazodási pontot adott az embereknek, amihez viszonyítva a vallás egyfajta függetlenséget és alternatívát jelentett. Lehetséges, hogy akkor ezek az emberek nem annyira gyakorolták a vallásukat, mint ma – bár ma sincsen óriási vallási reneszánsz –, de akkoriban volt egy olyan szempont, hogy vagy a rendszerrel tartunk, vagy azzal szemben megy az ember, és ez utóbbi a vallási dimenzió volt. Ilyen a mai harmincasok számára már nem létezett, nincs mivel szemben megfogalmazni magukat.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a nyilvános vallásgyakorlás valamelyest csökken. A templomba járás a vallás társadalmi dimenziójához tartozik, és ebben látunk valamilyen csökkenő tendenciát. De a kutatók szerint ez nem feltétlenül meglepő, és ebben nemcsak az egyházak viselkedését érdemes elemezni.

Máté-Tóth szerint az egyház az egyik nagy társadalmi intézmény, és – hasonlóan más nagy társadalmi intézményekhez – a bizalom csökken iránta, ez is mutatkozhat meg a csökkenő templomba járási számokban. Ennek megfelelően a közösségi hitgyakorlás is csökken, noha a kereszténység kimondottan közösségben gyakorlott vallás, és bár a rituális, liturgikus kereteket részben otthon is megtalálhatják az emberek, a közös megélés fontosságáról nemrég Kertai-Szabó Ildikó lelkész, a kerületi Wesley János Lelkészképző Főiskola (WJLF) Hit- és Vallástudományi tanszékének vezetője nyilatkozott lapunknak ekképpen:

Manapság egyre terjed az „én a magam módján vagyok hívő, nem kell nekem ahhoz közösség” szemlélete. Értem, hogy emögött legtöbbször az egyházakban, a papokban, a lelkészekben való csalódás áll. A kereszténység közösségi vallás, óhatatlanul szükségünk van a másik emberre, és nem csak egy emberre: nagyon fontosak a személyes kapcsolatok. És szükségünk van arra is, hogy azok, akik nálunk előrébb járnak, a segítségünkre legyenek. Az is biztos, és ez nagy csavar a történetben, hogy ez önmagában nem elég, ha nem éljük át az Istentől való megszólítottságot, ami belevisz egy közösségbe.

Címlapi fotó: Huszár Boglárka