Láttam a posztodat a képekkel, amit kitettél a Facebookra, nagyon szép és megható, és köszönjük mindenki nevében az írásod. Neked ez egy önkéntes elkötelezettséged, hogy a Budapest Mentőszervezetnél dolgozol, de mit is jelent ez pontosan? Hogyan dolgozik valaki önkéntesként? Illetve azt is szeretném tisztázni, hogy ez most akkor mentőszolgálat, katasztrófaszolgálat, vagy pontosan micsoda.

A Budapest Mentőszervezet tulajdonképpen egy ernyőszervezet, több különböző profilú önkéntes szervezet szövetsége. Elsősorban Budapesten, de most már Magyarország más részein és nemzetközi szinten is folytatunk katasztrófa-elhárítási tevékenységet, és ezen tevékenységekre nemzeti minősítéssel is rendelkezünk. Ebben vannak kutyások, barlangi mentők, folyami mentők, hajósok, búvárok és a többi. A mentőszervezetnek többek közt az egyik alapítója az én anyaegyesületem, a Közép-Budai Önkéntes Polgári Védelmi Egyesület.

Mivel foglalkozik ez az egyesület? Mióta létezik, hol van és hogyan működik?

Az egyesületet még 2004 táján alapították, egyébként a XII. kerületben középiskolás osztálytársak hozták létre egy a kerületet érintő villámárvizet követően. Ez az egyesület fejlődött tovább, mára az egyik legképzettebb ilyen területen működő egyesület, amelyik ráadásul nagy hangsúlyt fordít az önkéntesek képzésére. Maga a működés szerteágazó, amellett, hogy katasztrófa-elhárítási tevékenységeket folytatunk, elég komoly elsősegélynyújtó komponensünk is van, vízkár- és viharkár-elhárítás, és most már az elmúlt tíz évben talán az egyik legnagyobb fejlesztésünk a városi kutató-mentési képesség.

Akkor ezt úgy kell elképzelni, hogy néhány osztálytárs összeállt, és ebből kinőtte magát ez az egyesület?

Így van. Konkrétan így történt.

Te is benne voltál az alapításban?

Nem, nem. Én csak olyan tíz éve csatlakoztam hozzájuk.

Miért csatlakoztál? Honnan az elhivatottság, illetve mi az, amit te hozzá tudtál adni ennek az egyesületnek a munkájához?

Én nagyon sokáig vonulós tűzoltó voltam, aztán egyéb – leginkább anyagi – okokból egyre inkább háttérbe szorult ez a hivatás, inkább a főállásomra koncentráltam. 2013-ban, amikor volt az a nagy hó március 15-én, és amikor személy- és teherautók rekedtek az M1-esen, akkor találkoztam ezzel a csapattal, aminek addigra már egy-két tűzoltó bajtárs és az egyetemi csoporttársaim közül is páran tagjai voltak, így csapódtam hozzájuk, és azóta is dolgozom velük.

Mielőtt még a mostani törökországi történetbe belemennénk, elmondanád, melyek voltak eddig azok a nagyobb projektek, mentések, helyzetek, amikben te is részt vettél korábban?

Ami ilyen nagyobb volt Magyarországon, az a 2013-as dunai árvíz, akkor ott több mint egy hetet töltöttünk a Margitszigeten 12 órás váltásokban, persze ahogy többen, én is, munka mellett. Az volt talán az első ilyen nagyobb és komoly alkalmazás, ahol rengeteg civil, képzetlen önkéntest is kezelnünk kellett. Volt azóta még rengeteg vihar, ami után segítettünk, például amikor a Normafát elvitte a jég, akkor is kint voltunk napokig. 2020, 2021 és 2022 azok az évek, amikor besűrűsödött a munkánk: Göd és térségében volt egy nagyon komoly vihar, mentünk, dolgoztunk. 2021 augusztusában a hatalmas szél, felhőszakadás és jégverés után eltöltöttünk négy vagy öt napot Sellyén, ahol tetőket javítottunk, mert a jég nagyon csúnyán elverte Baranyának azt a részét.

Ha jól értem, ez a munka, amit ti végeztek, egy eléggé összetett folyamat, és nagyon sokféle képesség kell hozzá. Egyrészt az önkénteseknek civileket is kellhet koordinálni a kárhelyen, tehát érteni kell az emberekhez. Kicsit gondolom, pszichológusnak is kell lenni, hogy a bajba jutottakat megnyugtassátok. És ezen kívül nyilván van az a része, hogy homokzsákot kell pakolni, tetőt is kell javítani, és még ott van a városi mentés is. Ezek azért nagyon különböző skillek, nem?

Így van. Ebből a szempontból is egyedülálló a Közép-Budai Önkéntes Polgári Védelmi Egyesület, és bár nem ismerem az összes ilyen egyesületet az országban, de azt tudom, hogy többen már próbálják átvenni a modellünket. Alapjában véve az egyesület szívesen lát mindenkit, aki akar, az jöhet hozzánk, viszont egy elég szigorú felkészítésen kell átmenni, mi ezt BASIC tanfolyamnak hívjuk. Ez egy 8-10 vasárnapot felölelő elméleti és gyakorlati képzés több modulból, ami után egy elég összetett, életszagú gyakorlati vizsgán és egy írásbeli vizsgán kell számot adjanak a tudásukról azok az önkéntesek, akik ki akarnak jönni velünk kárterületre dolgozni. Ebben van elsősegélynyújtás, tűzoltás, híradás, távolsági védelem, városi kutató-mentés és vegyvédelem. Tulajdonképpen minden komponenst, amiben mi részt tudunk venni, azt oktatjuk is az önkénteseknek, és ha utána még valaki valamilyen irányba el akar mozdulni, az további specialista képzéseket is elvégezhet még.

Ezeket a képzéseket ti tartjátok, vagy valahová beiskolázhatók ezek az önkéntesek?

Ezeket mi magunk oldjuk meg, az egyesületünk felnőttképzési intézmény is, tehát teljesen hivatalosan bejegyezve tartjuk ezeket az oktatásokat. Jellemzően azok az önkénteseink az oktatók, akik az adott területen, amit éppen oktatnak, komolyabb felkészültséggel rendelkeznek. Én például, ha éppen úgy adódik, tűzoltást és műszaki mentést oktatok, de vannak például kötéltechnikában nagyon felkészült, egyébként ipari alpinistaként dolgozó oktatóink is. Mi így próbáltunk minden téren felkészülni. Egyébként pont most a hétvégén tartottuk az idei évi BASIC vizsgát, amin két önkéntesünk nem tudott részt venni, mert éppen velünk volt Törökországban; de azt hiszem, az a két fiatalember elég komolyan számot adott a városi kutató-mentő képességéről most ebben az öt napban. Persze ettől még le kell vizsgázzanak.

Körülbelül hányan vagytok ebben az egyesületben?

Azt mondanám, hogy az aktív állomány, aki tényleg riasztható és részt szokott venni a beavatkozásokon, az olyan 30 fő, de ez dinamikusan változik. Általában mindig több ember szokott jelentkezni egy-egy alkalmazásra, mint amennyi emberre aktuálisan szükség van. Nyilván van lemorzsolódás is, és olyanok is vannak, akik levizsgáznak, ami után pár hónapig még hajtja őket a lendület, és akkor látjuk őket, de aztán eltűnnek. Én azt mondom, hogy egy olyan harminc-negyven ember stabilan megvan.

Mindez egyébként hogyan összeegyeztethető a civil létetekkel és a mindennapi foglalkozásotokkal? Biztosan nem azért morzsolódik le mindenki, mert elmegy a kedve, hanem mert például nem összeegyeztethető a civil életével. Például ha kisgyereke van, vagy a munkája nemigen engedi, hogy aktívan be tudjon kapcsolódni. Neked is van egy civil munkád, projektmenedzser vagy. Hogyan csatlakozol egy ilyen misszióhoz? Szólsz a munkahelyen, hogy „figyelj, főnök, el kéne menni Törökországba öt napra”? Ezt nem mindenütt nézik el.

Ezt mindenki megpróbálja magának megoldani család és munkahely oldalon is. Abba is bele kell gondolni, hogy például az én esetemben, háromgyerekes családapaként ez hogyan érinti a családot. Nálam ez most tulajdonképpen úgy nézett ki, hogy kedden délben szóltak, hogy szerdán szíveskedjek reggel fölszállni egy repülőgépre, mert menni kellene Törökországba kivinni a csapatot.

És azt mondták, hogy oké?

Igen, azt mondták, hogy oké.

Ez jól hangzik. De akkor most térjünk rá arra, amibe már bele is kezdtél: jött kedden a hívás, hogy szerdán indulás van. Beszéljünk arról, mi történt kint, kérjük, oszd meg az ottani tapasztalataid, élményeid a lapunk olvasóival.

Az egész mögött a Katolikus Karitász állt, ők biztosították a misszió finanszírozását, szakmai oldalról pedig a Budapest Mentőszervezet és tagszervezetei, köztük a Közép-Budai Önkéntes Polgári Védelmi Egyesület, valamint a Budapesti Tűzoltó Szövetség alkotta a missziót. A Budapest Mentőszervezetben egy-két órával azután, hogy a törökök nemzetközi segítséget kértek, már elkezdtek szervezkedni, és a Karitász egyből jelezte, hogy jó, gyerekek, akkor itt van X forint, és menjetek segíteni, menteni. Eredetileg egy ötautós konvojt terveztek tizenkilenc fővel. Már hétfőn éjszaka mentek volna, de a készülődés és a sok pakolás miatt csak kedd reggel tudott az öt autó két utánfutóval elindulni, és tulajdonképpen így mentek el egészen a törökországi Kahramanmaraşig. Ez egy laza 2500 kilométer, negyvennégy órát vezettek, Bulgáriát és Törökországot már végig kék lámpás felvezetéssel. A második váltást pedig én vittem repülővel, mi szerdán reggel indultunk tizenkét fővel és további négy kutyával Ferihegyről.

Erre van egy külön repülő, amit ilyenkor lehet használni?

Nem, nem, ezt a budapesti Török Nagykövetség szervezte, ők fizették a jegyeinket. A Turkish Airlinesszal utaztunk először Isztambulba, ahol a budapesti gép késése miatt volt egy kis kavarodás, de a Turkish Airlines – nem tudom, hogyan – szerzett nekünk egy gépet, egy elég nagy Airbus A321-est, amin rajtunk kívül még három izraeli kolléga, meg egy török civil utazott. Tehát mondhatni magángéppel repültünk Adanába. Ott már a törökországi magyar nagykövet szervezett nekünk transzfert, ami elvitt volna minket a mentés helyszínére, hogy találkozzunk a többiekkel, de ezt a török hadsereg „keresztülhúzta”, mert egy helyi katonatiszt azt mondta, hogy viszonylag kevés cuccunk van, meg amúgy is csak tizenketten vagyunk, plusz négy kutya, úgyhogy inkább elvisznek minket helikopterrel. Nagyjából másfél-két órával a kedd reggel induló autós csapat után így mi is megérkeztünk Kahramanmaraşba. Helyi idő szerint este 10 óra környékén érkeztünk a táborba, ahol egyből elkezdtünk magunknak tábort építeni, de szerintem éjfél előtt már kint voltunk dolgozni a kárterületen.

Ez mit jelent? Laikusok számára kevésbé világos, milyen munkát végeztek ilyenkor. Be tudnál minket avatni, hogy milyen munkában vettél részt te, illetve a kollégáid? A médiában a kutyások munkájáról lehetett inkább hallani, meg erről voltak képek, de itt azért elég összetett csapatmunka kell folyjon, gondolom.

Igen, ez tulajdonképpen egy összetett, többfunkciós csapat, mi a HUN-13 jelzésű csapatként működtünk, összesen harmincegy fővel és hat kutyával. A kutyás komponens mellett volt kettő orvosunk, egy mentőtisztünk, a többségünk egyébként városi kutató-mentésre és kötéltechnikára volt leginkább felkészülve, de még egy drónpilótánk is volt, aki nagyon sokat segített. Közben csatlakozott hozzánk a nemzetközi önkéntes városi kutató-mentő csapatokat egyesítő EVOLSAR (European Association of Civil Protection Volunteer Teams) együttműködés keretében egy ötfős olasz kontingens is, ők pedig hoztak egy geofonnak nevezett hangdetektor eszközt, ami nagyon nagy segítség volt a romkutatásban.

Ez mit tud?

Ez konkrétan több tíz méternyi beton alatt is meghallja a legapróbb neszeket, azaz mozgást, légzéshangot és ilyeneket tud felderíteni, valamint a forrás helyét pontosítani. Sok esetben, miután a kutya felugatott, vagy a hőkamera alapján azonosítottunk életjelet, akkor ezzel a geofonnal – mivel ez egy kúpban veszi fel a hangot – be tudjuk lőni azt a pozíciót, hogy hol kell keresni az élő személyt, és utána el tudjuk dönteni, melyik legyen az az útvonal, amelyen keresztül eljuthatunk a sérülthöz. Ezután kellenek a kézi és egyéb gépi szerszámok, amikkel átvágjuk a romokat és megpróbáljuk kiemelni a sérültet.

Hogyan sikerült ez a mentőmunka?

Ha jól tudom, huszonkilenc kárhelyen végeztünk tevékenységet, és sikerült egy tizenhét éves török lányt élve kiemelnünk, úgy nagyjából hatórányi megfeszített munkával. Volt ugyan több olyan helyszín, ahol megerősített életjelet találtunk, de azoknál sajnos már nem tudtunk időben odaérni az áldozathoz.

Amikor egy ilyen helyzetben vagytok, azért az messze nem ugyanolyan, mint amikor viharkár van Baranyában, mert elverte a tetőt a jég. Nyilván az is egy tragédiahelyzet, nem akarom elbagatellizálni, de azért az nagyon más, mint egy ilyen komoly földrengés, a pusztítás szintje is más és az áldozatok száma is. Hogy vagytok ezekre felkészülve lelkileg?

Én magamról tudok nyilatkozni. Tűzoltó voltam, nekem ez annyira már nem volt újdonság, aztán lehet, hogy egy-két hét múlva én is magamba fogok zuhanni. Mindenki másképp dolgozza föl. De csodálatos az emberi elme, mert a nem szép dolgok kitörlődnek belőle, és nem maradnak meg hosszabb távon, viszont azok az arcok, akiket élve ki tudtunk hozni, azok azért elkísérik az embert egy életen át.

Mi alapján lehet azt mondani, hogy egy mentőakció sikeres? Nyilván egy embernek a megmentése is siker, de általában mikor lehet azt mondani, hogy hát igen, ez most egy sikeres mentőakció volt?

Amikor elindultunk, nem tudtuk, mire számítsunk. Tudtuk, hogy nagyon nagy a baj, de azt nem, hogy ekkora. Ez a két komoly földrengés, meg az azt követő utórengések – mert egyébként még hétfőn is voltak utórengések, amikor mi elindultunk – kb. 145 ezer négyzetkilométert érintettek. Egy másfél Magyarországnyi területről beszélünk, ahol olyan tizenötmillió ember él. Kahramanmaraşban, ahol mi voltunk, jellemzőek voltak a magas épületek, 8-11-15 szintes épületekről beszélünk, ezek különböző mértékben romosodtak. Volt olyan, amikor a helyiek azt mondták, hogy ez itt egy 15 szintes épület volt, és én magam előtt látok egy másfél szint magas romhalmazt. És akkor azt mondták, hogy

Ez nagyjából az egész városra jellemző volt. Nyilván az első időszakban mindenki kutyával, meg amivel csak tudott, kutatta az életjeleket. Ha valahol nem volt megerősített életjel, akkor mentünk tovább, ugyanis ilyenkor mindig az idő a legnagyobb ellenség. Még ha elviselhető hőmérséklet is van, akkor is óráról óráról egyre csökken az esélye annak, hogy élő személyt találjunk. Ez most abból a szempontból nehezített is volt, hogy éjszakánként a mínusz 10 fok konstansan megvolt.

Igazság szerint itt nem lehet sikerről beszélni. Aki sikerről beszél egy ilyen mentésnél, nem tudom, mire gondol. Ez nézőpont kérdése. Lehet nézni azoknak a nézőpontjából – mint az egyik legutolsó kárhelyünkön, ahol dolgoztunk –, ahol két elhunyt személynek a kiemelése lett volna a feladat. Nekem kellett elmondanom tolmácson keresztül a helyi családnak, hogy az édesapjukat ki tudjuk venni, nagyjából három óra munkával sikerült is kiemelnünk a holttestet, de az édesanyjukat – bár láttuk, hogy ott van, már esélytelen, mert úgy helyezkedett el a romon belül – már nem tudjuk kiszedni. És ugye az iszlámban nagyon fontos szerepe van a temetésnek…

Akárhova mentünk, hiába mentünk fénnyel, hanggal, mert életjelre mentünk, mindenhol próbáltak minket leinteni. Mindenki azt mondta, hogy hőkamerával embert láttak – hát ennyi hőkamera szerintem a Földön nem volt, mint amit ott állítólag mondtak –, nyilván ők is próbáltak minden szalmaszálba belekapaszkodni. És persze mondták ilyenkor, hogy gyerekek, nők…

Nem mérem magunkat például a HUNORhoz, meg a TEK-hez és azokhoz, akik a talán legsúlyosabban érintett Hatay tartományban dolgoztak. A magyar kontingensből ők mentették ki a legtöbb túlélőt, az összesen harminc-egynéhány élő személyből, akit a magyar csapatok emeltek ki, mi egyet tudtunk kimenteni, de mindezt egy teljesen más területen, másfajta épületekkel. Persze azért azt is hozzá kell tenni, hogy ők tényleg órákon belül elindultak, ami az egyik legfontosabb faktor ilyen esetben.

Azért ők tényleg egy elitosztag ezen a műfajon belül is, egy ligával valószínűleg feljebb vannak annál, mint amit ti csináltok, de hát ők hivatásosak és más az eszköztáruk is.

Igen, a HUNOR egy nehéz (Heavy USAR) csapat, teljesen más liga, mi egy minősítés során a könnyű kategóriát célozhatjuk meg. Más feladat, más profil, más erőforrások. A városi kutatás-mentés feladatra van egy nemzetközi szervezet, ezt INSARAG-nak (International Search and Rescue Advisory Group) hívják. Mentési sztenderdeket és különböző fokozatokat határoznak meg a mentőcsapatok képességeit illetően. Mi még egyelőre nem vagyunk az INSARAG által minősítve, de már dolgozunk rajta, hogy legyünk. Egy mentőcsapat, legyen bármilyen kategóriájú, hivatásos, vagy önkéntes, ha már 48 órán belül el tud indulni – nem a kiérkezést mondom –, az már egy jó szintidőnek minősül. Voltak csapatok, akik vasárnap érkeztek.

Mi volt az, ami téged nagyon megérintett ott a helyszínen, ami a leginkább meghatározó volt számodra?

Már maga a helikopteres út is, tök sötétben mentünk, de már akkor láttuk, hogy mekkorák a károk, ez volt az első személyes benyomás. És az első olyan kárhely, ahol nappal voltam kint, és azt láttam, hogy gyerekjátékok vannak szanaszét… Csak sejthetjük, hogy ott valahol éppen egy gyerekszoba lehetett, amikor összedőlt és mi közben kerestünk a kutyákkal, de nem találtunk életjeleket annál a háznál. Akármilyen régóta is csinálja ezt a munkát az ember, azért a gyerekhalál az mindig a legmegrázóbb dolog. Emlékszem, hatalmas üdvrivalgásban törtünk ki, amikor jött a hír, hogy a HUNOR kiszedett egy pici csecsemőt. Az egy nagyon-nagyon meghatározó élmény volt, és újabb lendületet adott.

Nyilván ez a leghatékonyabb ilyenkor. Nem agyalni, hanem csinálni.

Őszinte leszek, nekem rosszulesett, pont annál a kárhelynél, ahol kimentettük a lányt, hogy körülbelül egy órával a kiemelés előtt jeleztem, hogy akkor nekem ennyi volt most és netovább, mert már önmagamra kezdtem veszélyes lenni, olyan szinten voltam fáradt. Én akkor bevonultam a táborba, hogy átadjam a helyet a frissebb embereknek, mert addigra már csak azon a területen öt órája dolgoztunk. Azt hiszem, a harmadik napon történt ez, amikor kint voltunk, és azalatt a három nap alatt fejenként összesen aludtunk körülbelül 6 órát. Nagyon fáradtak voltunk, de csináltuk. De persze nem érzem problémának azt, hogy pont én nem voltam ott a végén, amikor kimentettük a lányt.

Persze, ez csapatmunka, ahol nem az a lényeg, hogy éppen ki volt az, aki a végén megfogta a túlélő kezét és kihúzta őt. Lehetett arról hallani, hogy mindenféle problémák voltak a helyszínen, például nem volt már benzin, és más ellátási problémák is jelentkeztek, meg fosztogatásokról is jött hír a médiában, meg hogy a helyszín nem volt biztonságos. A híradásokban azt hallottam, hogy voltak mentőcsapatok, akik egy bizonyos ponton ezért befejezték a mentőmunkát. Ebből ti mit tapasztaltatok? Milyen volt a helyiek reakciója? A benzinhiány az a katasztrófa miatt volt, vagy logisztikai problémából adódott? Mondtad, hogy intéztek helikoptert, de akkor az hogy lehetséges, hogy közben meg nem kapnak benzint a mentőcsapatok?

A környék konkrétan úgy nézett ki, most csak úgy az utakból kiindulva, hogy ment szépen a záróvonal az úton, utána volt egy törés, és tíz centivel arrébb folytatódott a záróvonal – és ez még egy jobb minőségű út volt. Azt akarom mondani ezzel, hogy ez egy logisztikai rémálom volt mindenkinek. Mi szerencsére annyira nem tapasztaltuk meg ennek a következményeit. Egy ilyen műveletet akkor kell befejezni, amikor elfogy az üzemanyag, vagy a víz, azok nélkül nem tudunk dolgozni. Úgy mentünk ki, hogy ennek a 31 embernek és a 6 kutyának egy hétre elegendő ellátmánya volt ételben, meg felszerelésben, de a víz- és üzemanyag-ellátás az ottaniak feladata. Nem mondom, hogy egyszerű volt üzemanyaghoz jutni, mert nem volt az, de a helyi katasztrófavédelem, az AFAD előtt le a kalappal, amit azok a srácok műveltek: sátortáborokat építettek, élelmezték azokat, akiknek szükség volt, és nekünk is adtak, amit csak tudtak… Innentől fogva vizünk állandóan volt, és olyan nem fordult elő, hogy üzemanyaghiány miatt meg kellett volna állnunk. A biztonság az egy másik dolog, voltak azért olyan helyzetek, amikor egy kicsit már méltatlankodtak a lakosok, hogy szerintük túl lassan haladunk. De nagyon sok energiát emészt el az, hogy megfelelő megtámasztásokat készítsünk egy ilyen helyzetben. Itt ilyenkor instabil épületeket kell elképzelni, egy olyan helyen, ahol bármikor lehetnek utórengések. Voltak is komolyabb utórengések például egy 4,8-as tőlünk 50 kilométerre.

Ezt akkor ti éreztétek?

Persze hogy éreztük, egyből fújtuk is a sípot, hogy mindenki húzzon le a romról, mert veszélyes. Mi segíteni mentünk oda, nem a mentendők számát növelni. Ez nálunk egy ilyen alapvető bölcsesség. Ilyenkor azért a saját biztonságunkra elsődlegesen figyelünk, ez szakmai alapvetés. Nekünk biztonsági problémánk nem volt a helyiekkel, a török rendőrök és az utolsó két napban a hadsereg is nagyon határozottan lépett fel, jelen voltak és tartották a rendet. Biztosították, hogy a lakosság ne akarjon nekünk a mentésben „segíteni”, mert jobb az, hogy ha mi csináljuk, mert mi értünk hozzá. De hozzá kell tenni, hogy mi a lakosság részéről olyanokat tapasztaltunk, hogy éppen a szerencsétlen embernek a családját próbáltuk kiásni a romok alól, és neki az volt a problémája, hogy mi az, amivel tud nekünk segíteni, hogy hozzon-e kaját, amikor neki sincsen, hozzon-e vizet, amikor neki sincsen. Vagy mondjuk szerszámokat, ami éppen nem volt kéznél, vasrúd, vagy valami ilyesmi, egyből rohantak és valahonnan szereztek. Sajnos a faanyag az erős hiánycikk volt, a megtámasztásokat abból csináltuk, amit éppen sikerült találni. Ha éppen ki kellett vágni az úton lévő fák közül egyet vagy kettőt, akkor kivágtuk. Alapjában véve mi nem tapasztaltunk biztonsági problémát, de ha jól emlékszem, az osztrák vagy német kollégák jelezték egy ponton, hogy akkor ők így már nem tudnak tovább dolgozni. Én ezzel egyet is értek. Ha úgy éreztük volna, hogy nem vagyunk biztonságban, akkor mi is eljöttünk volna.

Mondtad, hogy ez azért egy másfél Magyarországnyi területet érintő földrengés volt. Bizonyára voltak gócpontok, az epicentrumhoz közel valószínűleg nagyobb volt a pusztítás. Nyilván nem volt mindenütt ugyanakkora a kár, de hogy látod, a nemzetközi mentőcsapatok mekkora részét tudták lefedni a problémás területeknek? És azóta már arról is hallani, hogy a törököknél már zajlik a számonkérés azoknál az építési vállalkozóknál, akik úgy építették meg ezeket a házakat, hogy kispórolták a földrengés elleni védelmet.

Ez már politika szerintem, nem a mi dolgunk.

Igen, tisztában vagyok ezzel, meg hogy három hónap múlva választások lesznek Törökországban, ha el nem halasztják. És azzal is, hogy ez nem egyszerű eset, ez szociális probléma is. Nemcsak az a kérdés, hogy a vállalkozó kispórolt-e valamennyi anyagot a házból, hanem az is, mit engedhet meg a lakosság. Nyilván mindenki örülne egy tökéletes atombunkernek lakásként, de ha az mondjuk nyolcszor annyiba kerül, akkor azt már nem tudják megvenni az emberek.

Van, ahol betartják az Eurocode szabályait és olyan földrengésre méretezett tartószerkezeteket építenek, amik az adott földrengési zónának megfelelően állnak össze. Én építőiparral foglalkozom, mérnök vagyok, azért látok bele ebbe ennyire. De egy 7,8-as földrengésre nem lehet házat méretezni. Ha európai sztenderdek szerint építik fel ezeket az épületeket, akkor azért rengeteg házat meg életet meg lehetett volna menteni. Itt mi most többnyire vasbeton-pillérvázas épületekről beszélünk, ahol a kitöltő anyag jellemzően Ytong-szerű habbetonból volt, merevítő falak nélkül. Ez amúgy nekünk nagyon jól jött a munkánknál, mert relatíve könnyen lehetett keresztülhaladni rajta. Azt azért inkább színháznak érzem, hogy bilincsben visznek el építőipari vállalkozókat.

Visszatérnék a kérdésre: körülbelül mekkora területen sikerült segítséget nyújtani a nemzetközi csapatoknak? Volt-e olyan, hogy bizonyos régióra már nem nagyon jutottak mentőcsapatok.

A nagy képet én annyira nem láttam át, a mi csapatunk csak Kahramanmaraşban dolgozott, és azt hiszem a negyedik napon mondta a helyi katasztrófavédelem, az AFAD, hogy akkor kezdjük el bejárni kutyával a környező kisebb településeket is. De ott már mindenhol kiabáltak nekünk, hogy nem kell, ők megvannak, kiszedték őket, megoldották a helyzetet, és inkább menjünk vissza Kahramanmaraşba, mert ott tényleg nagyon nagy a baj. Amúgy érdekes az is, hogy bár Gaziantep volt az epicentrumhoz leginkább közel, ott mégis kisebb volt a pusztítás Kahramanmaraşhoz képest, ami ötven kilométerre van Gazianteptől, Hataytól meg majdnem 200-ra, ahol talán a legnagyobb pusztítás volt. Itt azért sok múlt azon, hogy milyen épületek voltak a településeken, és hogyan voltak elhelyezve. Volt olyan 5-6 darab 10-12 emeletes épület, amiből három egyben maradt, kettő meg összedőlt, és itt most egybefűzött épületekről beszélünk. Ezer meg egy oka lehet, miért omlottak ezek össze.

Az, hogy milyen is volt a teljes kárterület szintje, illetve hogyan és merre voltak elosztva a nemzetközi mentőcsapatok, én nem tudom pontosan. Azt hallottam, hogy több mint nyolcezer nemzetközi segítségnyújtó vett részt a műveletben, de ezt mind a törökök koordinálták. Mi oda mentünk, ahova ők mondták.

Beszéljünk végül a hazaútról, és arról, hogyan fogadtak titeket itthon, illetve mi történt azóta.

A hazautazás úgy lett megszervezve, hogy hétfőn kora hajnalban megérkezett Adanába repülővel tíz önkéntes társunk Budapestről, hogy az autókat, meg a felszerelésünket hazavigyék, az adanai repülőtéren találkoztunk velük. Ők egyébként szerdán kora reggel érkeztek vissza Budapestre. Mi pedig a Turkish Airlines menetrend szerinti járatával elrepültünk Isztambulba, ahol mindenkivel fotózkodtunk és mindenki tapsolt nekünk, keresztülvittek a repülőtéren, látszott, hogy tényleg nagyon hálásak. A repülőgépen többször elmondták a személyzet tagjai, mekkora tragédia volt ez, és mennyire köszönik a munkánkat, a török kapitány is meghatottan hálálkodott.

Meglepően gyorsan hazaértünk, helyi idő szerint kettő órakor szálltunk be a repülőbe Adanában, és magyar idő szerint este nyolc körül már Ferihegyen voltunk. Nagyon örültünk, hogy a családunk, a szeretteink, a társaink és mindenki kijött a repülőtérre. Én próbáltam mindenkit távol tartani magamtól, hogy ne ölelgessen, mert azért nem kicsit voltunk koszosak.

Akkor már hallottuk, hogy másnap a Sándor-palotába vár minket a köztársasági elnök asszony, aki egy nagyon szép és megható beszédet mondott. Külön meghatóak voltak a török nagykövet asszony hálás szavai is. Nagyon megható volt az egész.

Ami a továbbiakat illeti: itt most tulajdonképpen nekünk azonkívül, hogy karban kell tartani a felszereléseinket, és mindent vissza kell pakolni, egy kicsit most anyagiasba kell fordítani a dolgot. Minden csoda három napig tart, a hírérték nagyjából tizenöt perc. Ezeknek a szervezeteknek, akik részt vettek ebben – voltak itt önkéntes tűzoltók, kutyások, rengeteg csapat – most kell ezt meglovagolni. A pihenőidőnkben összeírtunk nem kevés felszerelést, amire szükségünk lett volna, de nem állt rendelkezésünkre. Ezek az egyesületek viszonylag minimális állami támogatással és főleg civil donációval tartják fenn magukat, fejlesztenek és szervezik a rendszeres gyakorlatokat, ami nélkül nem tudnánk dolgozni. Abban a táborban, ahol mi voltunk, voltunk körülbelül nyolcszázan különböző országokból, hivatásosok, önkéntesek vegyesen, ott volt például egy katonákból álló mentőegység is, akiknek olyan rendkívüli cuccaik voltak, hogy mi csak pislogtunk.

De mondok ellenpéldát is: jöttek más európai országból katonák, akiknek mi adtunk kalapácsot, hogy le tudják verni a sátorcövekeiket. Konkrétan az egyik katonalány egy kővel próbálta meg leverni a sátrat, és akkor jöttek rá arra is, hogy igen, jó dolog a felfújható sátor, de ha nem adunk nekik kompresszort, akkor lehet, hogy még most is fújnák azokat. Vannak dolgok, amik tényleg éles helyzetben jönnek elő. Főleg a legapróbb logisztikai bakik. De például nekünk is hatalmas segítség lett volna, ha mondjuk vannak pneumatikus emelőpárnáink, melyek egyelőre még nincsenek. Nem tudom, mire mentünk volna a hangdetektor nélkül, amit az olaszok hoztak, olyanra sem ártana beruházni. Most nyilván minden egyesület ezen van, hogy próbáljon egy kicsit a hírek alapján támogatást szerezni leginkább eszközökre.

Köszönjük az interjút és most jó pihenést!