Addigra eldőlt, hogy költözünk. Vidékről érkeztünk haza, hosszú hétvége után. A szabadban töltött napokat követően mint fekete olaj, folyt ránk a környékünk. Valami kellett.

Miután elolvastam a következő részt a Hobbitból, a gyerekek szépen sorban hortyogni kezdtek, és én kikászálódtam a szobájukból. A konyhában a feleségemmel találkoztam, ebből tudtam, hogy a legkisebb is alszik már. Csináljunk valamit ketten!

Miközben lesétáltam oszlopos lépcsőházunkban, újra rácsodálkoztam: mintha az Aïda díszletei közt lépkednék. Az utcán váratlan, kellemes éjszakai meleg fogadott, elsétáltam a fodrász, a bútorbolt, a horgászbolt, a mobiltokárus, az internetezőluk és a kalapbolt mellett. A Kashmir nem tudom hanyadik raktárába két sötétszürke bőrű, turbános férfi raklapon tolta be a halomba rakott prémium rizst. A szűk, oszlopokkal alátámasztott vakolatfogó ácsolmány alatt is gond nélkül elfértünk egymás mellett.

Kutyaszarokat kerülgetve a villamosmegállóhoz értem. A Népszínház utca széles, de szinte bárhol gond nélkül át lehet kelni rajta, nem kell zebráig kerülni. Egyrészt nincs akkora forgalom, másrészt közismert ez a szokás. Az emberek itt egymásra figyelnek, nem úr-alkotta parancsra.

Az éjjel-nappali dohányboltban szerencsére nem most van a műszakváltás, leveszem a rozét, meg két sört. A pultban a kövér pultosnő sikongatásoktól hangos japán vetélkedőt néz a telefonján. Most szakadt ruhájú, aszott arcú, alacsony nő áll elé. Kérdezi mennyi a kávé, aztán elmereng a 200 forintos áron. Fizetem azt is, intek a pultosnak. Mellzsebembe nyúlva aztán kitapogatok egy hétvégén hozzám került cigit is.

Zsákomban a nyereményekkel kifordulok ismét az utcára. A kínai étterem aranyoroszlánjai után falnak dőlt férfi szólít le.

– Elnézést, jár még a villamos?

– Szerintem még igen, ööö, nézze, ott ki van írva minden – mutatok a sínek végén álló kijelzőkre.

– Jaa, bocsánat, én nem figyeltem annyira, mikor jöttem… el vagyok ázva.

– Ja nem azért mondom… jön még, igen, ilyenkor még járnia kell.

– Kicsit túltoltam ezt…

– Cigit kér? Tessék – nyújtom a megkezdett dobozt.

– Ja, azt, köszönöm.

– Jön is a villamos! – mutatok a nyolc belseje felé. – Na jó utat!

– Köszönöm, köszönöm. Szép estét önnek is!

Hát igen, sétálok boldogan hazafelé. Így forog a világ. Elbandukolok a gyrososok, a kínai, a másik kínai, majd a Kashmir bazár, étterem, fodrászat és mosoda előtt. Aztán mielőtt átvágnék a sugárúton, körbenézek kicsit fenn is, megcsodálom a Sörpalotát, Jossék furcsa, tornyos-erkélyes házát, a többi szépséget és a vöröslő eget a Népszínház utca felett.

A kapualjunkban két faragott kőgekkó mászik a falon, ezeket nagyon szeretem. Az utca másik oldalán fiatal latin pár sétál hazafelé. Miközben a kulcsomért nyúlok, a leány belekiabálja az éjszakába egy kedves dallamra hogy:

La polla de mi novioo, me folla!… enteera!

Míg ő szétkürtöli közelgő boldogságát, hátravetett fejjel röhögök, aztán pittyentem a proxit. Odafönn vár engem is a buli. A Népszínház utca aranybánya.

Jelinek Zakariás János

Fotó: Huszár Boglárka