Az ajtóban gyönyörű, életvidám nő fogadott. Vacilláltam, vajon ő-e az ünnepelt, vagy a lánya az, akivel tudomásunk szerint együtt él. Úgy láttam, Bihari György is elbizonytalanodott az ünnepelt kilétét illetően, nem is adta át a csokrot rögtön. Pálma, mintha érezte volna a dilemmánkat, egyértelműsítette a helyzetet. „Éppen ma vagyok 90 éves. Foglaljanak helyet, hozom is a tortát!” A tétovaságon túllépve Biharival egyetemben felköszöntöttük a születésnapost. „Nem tudom, mitől vagyok ilyen jól. Nem fáj semmim, nem érzek semmiben hiányt. Ilyen vagyok, pedig nem csinálok semmit, ami segítene” – felelte Pálma a kérdésre, mi a fiatalossága titka.

Míg a fotós kollégámmal megterítettünk a hallban, Bihari a kávéfőzésben segített a konyhában. Aztán mindannyian az asztal köré telepedtünk, és hallgattuk Pálma történetét.

Születése óta Józsefvárosban él, ugyanabban a József utcai házban. Szüleivel az elsőn laktak, s miután férjhez ment, családjával a másodikra költözött.

1941-ben ötéves volt, amikor édesapja elhunyt. Édesanyja nevelte, az ostromig szépen megéltek az özvegyi nyugdíjból, utána munkát kellett szereznie. Nem volt szakképzettsége, a MÁVAG-nál fogadták a szerszámkiadóban. „Nem tudta a kalapácsot a fakanáltól megkülönböztetni, de idővel megtanult mindent.” A lépcsőházban sok gyerek volt, lakásról lakásra jártak. Az ostrom idején minden család a pincébe menekült, egy hónapon át éltek ott összezárva. Volt lent egy konyha, közösen főztek. „Nem lehetett kijönni, mert lőttek és bombáztak, az anyám a testével takart, mert attól félt, ránk fog omlani a ház.”

Pálma a Horváth Mihály téri elemibe járt, majd a Zrínyi Ilona Reálgimnáziumban érettségizett. Fogorvosi karra jelentkezett a SOTE-ra, de csak harmadjára vették fel. A Soroksári úti lámpagyárban vállalt bérszámfejtő munkát. „Oda vettek fel, hát ott dolgoztam. Bőgtem is, amikor eljöttem, annyira jól éreztem ott magam.” A disszidensek helyére 35 fiatalt vettek fel pluszban, így jutott be az egyetemre. „Egyenek még! Olyan rosszul néznek ki!” – bökte oda közben Pálma. Nevettünk, majd rendre falatoztunk tovább.

Derekasan tanult, de a latin kifejezésekkel meggyűlt a baja. „Nagy csomagolópapírokra írtunk olyan neveket, mint a Sulcus nervi petrosi superficialis. És ez csak egy ideg neve.” Szegeden volt gyakorlaton, ott ismerte meg ideggyógyász férjét, akivel a fővárosba visszaköltözve a XVI. kerületi szakrendelőben kezdtek el dolgozni, Pálma onnan ment nyugdíjba 40 évvel később. „A főorvos férjem bulizta ki nekem az állást.” Akkoriban sok volt a fogorvos, és mind Pesten akart maradni, mondta. „Ez egy olyan szakma, ahol biztatni kell a beteget, hogy nyissa ki a száját. Nem mindenki akarta. Türelem kellett hozzá. Nagyon szerettem az emberekkel foglalkozni.” Rengeteg volt a munka, előfordult, hogy a hatórás műszakban 40 embert láttak el.

A háttérben duruzsoló rádióból közben felcsendült a déli harangszó. „Egyenek még, ebéd úgysem lesz!” – mondta, mire mindannyian felnevettünk ismét.

A lánya az ELTE magyar–német szakán végzett, gimnáziumi tanár volt, most egy nemzetközi cégnél dolgozik. Fia 23 évesen életét vesztette egy balesetben. „Eleven és nagyon aranyos gyerek volt.” Mosolya elhalványult, tekintetét leszegte, miközben a részvétnyilvánításunkat fogadta. A kapucsengő éles hangja zökkentette ki. Fiatal lány érkezett hatalmas virágcsokorral. „A nagypapa küldi, boldog születésnapot kíván!” Egykori barátnőjének férje a felesége halála óta sem felejti el őt megköszönteni. A gratulációk máskülönben sorra érkeztek telefonon is. Barátok, évfolyamtársak hívták, akikkel legalább havonta egyszer találkozik. „Nem nagyon szeretem a születésnapomat, túl nagy a felhajtás.” Invitált, járjuk körbe a lakást. A tizenéves cicák mellett a két ötvenes és a húszas éveiben járó teknős is családtagnak számít, szabadon járhatnak a lakásban.

Ha újrakezdhetné, semmit nem csinálna másképp.

– mondta, majd cserfesen odaszúrta, „sajnos”. Ezen újra jót nevettünk, majd némi unszolásra ismét a süteményes tál felé nyúltunk.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf