Az Avicenna Angol–magyar Kéttannyelvű Gimnázium és Nemzetközi Oktatási Központnak (AIC) egészen különleges helye van Józsefváros, de nyugodtan mondhatjuk az ország iskolái között, ugyanis itt a középiskolán kívül magyar és európai egyetemekre készülő fiatalok is járnak a világ minden tájáról, de főleg Keletről.

Jártunk az iskolában tanítás alatt, s láttuk, hogy akik ide járnak, nagyon elkötelezettek a tanulásban, igaz, ezért a szüleik komoly tandíjat is fizetnek. De nem stréber kockák, hanem együttérző emberek, akik például az ukrajnai háború menekültjeiért is összefogtak.

A június 2-án tartott nemzetközi napjukon azt is bizonyították, hogy vidámak, barátkozók és a tanulás mellett sokféle művészeti ággal is foglalkoznak. Az Avicenna 2. nemzetközi diákfesztiválján az idejáró 14 – a kameruni, kínai, magyar, indiai, iráni, iraki, olasz, koreai, nigériai, orosz, szír, török, venezuelai és vietnámi – nemzet kultúráját mutatták be.

A nap első felében színpadi bemutatókat tartottak, táncoltak, verseltek, énekeltek, zenéltek, az ebédszünetben a nemzetek ételeivel olthatták éhségüket a vendégek – egy teremben nagy halmokban álltak a diákok és mamák által készített finomságok –, délután pedig az országok kézműves hagyományával és játékaival lehetett ismerkedni.

Eső fokozta a hangulatot

A színpadi bemutatók az iskola udvarán voltak. A fal árnyékában álló színpad felett nem, de a közönség feje felett volt sátor. Ahogy kezdés előtt megtelt a nézőtér, egyre inkább úgy tűnt, mintha nem is Magyarországon lennénk, leginkább valami keleti forgatagnak tűnt a soknyelvű zsongás. De voltak magyarok, így más iskolákból érkezett diákok is, például a csepeli Kölcseyből, akik egy versenyen találkoztak az Avicenna diákjaival.

Az Avicenna iskola alapító elnöke, dr. Shahrokh MirzaHosseini csak pár szót mondott a program indításaként, és Pikó András polgármesternek adta át a szót, akinek szavait mindjárt angolra is fordította. „Itt most Józsefváros jövője látja vendégül a jelent” – kezdte a nyitóbeszédet, és arra emlékeztetett, hogy a kerület a hazai felsőoktatás egyik központja, de „az Avicenna jóvoltából a nemzetközi egyetemi és felsőoktatási oktatás vérkeringésébe is bekerültünk. Ez a jövő, amit a jelenben is építeni kell, építeni pedig igazán jól azonos értékek és közös víziók alapján lehet”. Az Avicenna által képviselt sokféle kultúra szerinte a legjobb helyen van Józsefvárosban, ahol „tucatnyi nemzet, vallás fia és lánya, mind eltérő háttérrel és kultúrával építette ezt a helyet. […] Ez a mi szuperőnk, ez segít a bajban, és ha errefelé egy kicsit hangosabb és karcosabb is az élet, de szorosabbak az itt élők egymáshoz fűződő kötelékei.”

A program gyorsan kezdetét is vette, de amikor az indiai bemutatóhoz készülődtek, és a zenészek hangoltak – ami önmagában is szórakoztató, hatására a közönség spontán módon húzta közelebb a székeket –, elkezdett csöpögni az eső, és amikor a táncosnő belekezdett volna, el is eredt. Két tanár azonnal esernyőt tartott a zenészek feje felé, de közben a többiek – diákok, tanárok, vendégek és dr. MirzaHosseini is – gyorsan összeszerelt egy másik sátrat is, amit a színpadra tettek. Ami feltűnő volt, hogy milyen gyorsan reagáltak és mennyien ugrottak segíteni, és mennyire összehangoltan dolgozott ez a soknemzetiségű alkalmi csapat. Ez is egyfajta kulturális bemutató volt.

Csak néhány mozzanatot emelnénk ki a programból, ami rámutatott arra, hogy a gyerekek számára milyen sokszínű az, amit a saját kultúrájuknak vallanak. Egy kínai fiú például egy meglehetősen jó (kínai) rockszámra dobolt, ő volt a produkció egyetlen élőben játszó tagja. Lelkesen ütötte a ritmust, s közben a mamák a nézőtéren szintén lelkesen bólogattak a zenére.

Az indiai produkcióra profi előadók érkeztek az indiai kulturális központból, ők klasszikus táncbemutatót tartottak. A koreai kulturális központ is képviseltette magát, ők egy k-pop tánccsoportot küldtek, benne láthatóan magyar leányokkal is, de hagyományos táncosok is voltak, akik a kifinomult koreai művészetet képviselték, mintha egy koreai történelmi filmből léptek volna elő.

A sokszínűbbnél is sokszínűbb kultúra

Az érzelmeket talán két produkció érintette meg leginkább. Az egyik csak pár percig tartott, két 11.-es szír fiú, Szale és Szubi mondott verset az anyanyelvén. Az első a szír emberek jelleméről, a második Damaszkuszról szól. A két fiú láthatóan a szíve mélyéből mondta a pár soros verseket, az elsőt még le sem fordították, a másodiknak volt angol fordítása, így is erősen hatottak. A másik ilyen produkció az iraki (kurd) diákoké volt (Irakban sok kurd él viszonylagos békében.) Volt körtánc és egy szóló is, aminek igen erős hatása volt. A táncos fiú nagy beleéléssel, szinte eksztázisban táncolta ki a kurdok szenvedését és büszke identitását.

Iránból egy diáktrió zenélt nagyon szépen, hegedű, gitár és hagyományos dob felállásban, ők az iráni himnuszt is eljátszották.

Egy kínai fiú érzelmes dalt énekelt, majd egy nigériai lány szerelmes filmzenét zongorázott.

Kóstoltunk az ételekből is. Az egyik szír fiú, Szubi mamája készített mindenféle finomat, egy köftére emlékeztető, de szaftosabb, ízesebb ételt és töltött szőlőlevelet ettünk, ami izgalmasan savanykás volt, majd kaptunk egy csésze tradicionális szír kávét, ami 12 órán át fő méregerőssé, meg egy pisztáciás édességet. A venezuelai asztalról is elvettünk még egy sajtos tekercset, ez is finom volt, de alapjában véve meglehetősen európai.

Még a figyelmükbe ajánljuk cikkünket, ami az iskolának otthont adó híres épületről szól:

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf