„Kertész Imre 1929, november 9-én született Budapesten. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba, ahonnan 1945-ben kiszabadult” – életrajza legtöbbször ezekkel a mondatokkal kezdődik. Mintha semmi nem történt volna abban a 14 évben, mielőtt elhurcolták, és csak utána kezdett volna élni. Pedig a Sortalanság az ellenkezőjéről szól, a sors megszakításáról, a kiszakítottságról, az otthon elvesztéséről, a sehova nem tartozásról. Ez éppenséggel felértékeli a gyerekkori világot, aminek jelentős részben Jószefváros volt a színtere.

Kertész a Budapest – egy fölösleges vallomás című írásában a városhoz (és a világhoz) fűződő viszonyáról ír, s külön kitér két józsefvárosi élményre:

„Valóban ideje, hogy tisztázzam kapcsolatomat a várossal, amelyben hatvannyolc éve élek, és amelyet egyre kevésbé ismerek. […] a valóság sem egyéb, mint képzeletünk terméke, és hiába lakunk egyazon ingatlanon, egyazon helyrajzi szám alatt, én, így tűnik, más házban, más városban élek, mint amelyben a szomszédaim élnek. […] Kivándorló vagyok, aki évtizedek óta elmulasztja beszerezni úti okmányait, viszont attól is óvakodik, hogy mélyebb gyökeret eresszen a városban, hiszen bármikor beállíthat papirosaival a postás; azt hiszem, ennél találóbban aligha jellemezhetném viszonyomat e várossal, de talán magával az élettel sem. […] Gyerekkoromban különösen fogékony voltam a város e megejtő szépsége iránt.

Szerettem a Budapestet átszelő hosszú villamosvonalakat, amelyek a Józsefváros házsűrűjéből a váratlanul megnyíló tágasság, a folyó s a túloldalán sejtelmesen kéklő budai dombvidék felé vittek.

Mára e járatok többsége eltűnt, és csak kevés utca tartotta meg a gyerekkoromban megismert nevét. […] Lám, ez a történelem, amely már oly korán megbontotta gyermeki harmóniámat e várossal. Az apám is udvarolt egy hölgynek, akit utóbb feleségül is vett; ez a történet azonban visszavezet Budáról, egyenesen be a pesti városrész sűrűjébe. Egy este, amikor az udvarlásból hazafelé tartottunk, s már éppen a Sándor (ma Gutenberg) téren jártunk, apám hirtelen megtorpant és csendre intett. A Körút felől zavaros üvöltözés hallatszott. Azt mondta apám, hogy ezúttal nem a szokott úton, hanem némi kerülővel kell hazamennünk. Csaknem rohanva vezetett a sötét mellékutcákon, azt sem tudtam, merre járunk. Az üvöltözés lassan mögöttünk maradt.

Apám elmagyarázta, hogy a közeli moziban a Jud Süss című német filmet játsszák, s hogy a moziból kitóduló tömeg ilyenkor zsidókat keres a járókelők között és pogromot rendez.

Márpedig ő, szép, sűrű fekete hajával, egy kissé levantei jellegű arcával könnyen kerülhetett volna annak gyanújába, hogy tényleg az, aki: zsidó.

Kilencéves lehettem akkor, és még sosem hallottam a »pogrom« szót. Meg is kérdeztem apámat, mi az. Nem nagyon tudta megmagyarázni. Talán nem is akarta.

De a szó lényegét elárulta nekem remegő keze, a viselkedése. Megértettem: bizonyos sajátságaim folytán, melyekről nem sokat tudtam, az emberektől félnem kell. De gyermeklelkemet az a hirtelen felismerés viselte meg igazán, hogy engem itt szemlátomást nem szeretnek. Mégis, később kétszer választottam tudatosan is lakóhelyemül Budapestet. [45 és 56 után]”

Kertész, a józsefvárosi

A filozofikus természetű Kertész nem nosztalgiázott az elvesztett gyermekkoron, de időnként, főleg interjúkban, beszélt ezekről a szeretetben és szenvedésben eltelt évekről.

Egy 1994-ben készült Népszabadság-interjúban végigvette budapesti lakhelyeit: „Egyébként a Pasaréti utat, miként a Török utcát is, nem választottam, mindkét lakhelyem adódott valahogyan […] De végiglaktam én szinte már az egész várost.

Gyerekkorom néhány esztendejét a Tömő utca apokaliptikus mélyein töltöttem, egy Dosztojevszkij, még inkább egy Cholnoky Viktor tollára méltó házban, a Szigetvári és Romanelli utcák közt, szemben a Füvészkerttel, alulról felnyomakodó törtetők és deklasszálódó alámerülők átmeneti találkahelyén.

Laktam a Baross utcában, a Vas utcában, közvetlenül az előkelő Pajor szanatórium mellett, jártam intézetbe a Munkácsy Mihály utca egyik álmatag villájába, és laktam a Zivatar utcában is […] Anyám innen nemsokára a Gyöngyház utcai sárga csillagos házba »költözött össze« több családdal, ahol gyakran meglátogattam őt, míg csak egyszeriben a Soroksári úton nem találtam magam, egy csendőrök terelte-rugdosta, hosszú, sorban… Az átmenetinek bizonyult felszabadulás után albérletem volt a Logodi utcában […] Laktam még a Lónyai, akkor Szamuely utcában is – mint látja, jól ismertem én ezt a várost egykor, mondhatni együtt lélegeztem (vagy ziháltam, hörögtem) vele. Ma? Mind gyakrabban jut eszembe Canetti egy följegyzése: »Addig élni egy városban, míg tökéletesen idegenné válunk benne.« Velem ez történt, s történik egyre, napról napra itt, Budapesten.”

A Kertész-műveket gondozó Magvető Kiadó és a Sétaműhely 2017-ben emléksétát rendezett „a Tömő utcai szülőháztól a Teleki téren át a Fiumei úti Sírkertig” – ahogy a Litera akkori cikke beszámol róla: „Sétánk legelső állomása a Tömő utca 56-os szám alatt lévő ház volt, ahol Kertész apai nagyszülei éltek a két generációval együtt az akkor még a Füvészkertre néző lakásban. Kertész Imre életében jelentős szerepet töltöttek be az apai nagyszülők […] A szülőházat elhagyva, átérve a Baross utcára, rápillantottunk egy háromemeletes házra, ahol egykor bérlakásban élt az író, amit meglehetősen szégyellt.”

A Baross utcai házba a koncentrációs táborból tért volna vissza, megalázó élményét a Sorstalanságban írta meg: „Az ajtórésből is idegen arc: körülbelül középkorú nőnek a sárga és csontos arca nézett rám ki. Kérdezte, kit keresek, s

mondtam neki: itt lakom. – Nem – felelte ő –, itt mi lakunk –, s már csukta is volna az ajtót,

de nem tudta, mivel a lábammal visszatartottam. Próbáltam néki elmagyarázni: tévedés, hisz innen mentem el, s egészen bizonyos, hogy itt lakunk, ő meg viszont nékem bizonygatta: én tévedek, minthogy itt kétségkívül ők laknak, szíves, udvarias, de sajnálkozó fejrázással, miközben ő az ajtót becsukni, én meg ebben visszatartani iparkodtam egyre.”

A sétán felkeresték a Teleki teret is – Kertész próbálkozott kereskedéssel is, de nem volt érzéke hozzá – és a Keleti pályaudvart, ami műveiben is sokat szerepel.

Már nem gyermekkori, de szintén józsefvárosi helyszín a Népszínház utca sarki Szimpla kávéház (ma McDonald’s), „ahová egykor Kertész Imre is betért. Nem tudván, hogy ott mindenkinek saját, fix helye volt, egyszerűen leült egy székre. Majd megérkezett Kellér Andor, az adott szék jelképes tulajdonosa és megjegyezte:

Kertész, ide figyeljen! Maga akkor ülhet majd ide, ha Nobel-díjat kap…” – így idézi a Litera az anekdotát.

Tömő utca 56.

A Litera a Tömő utcai házat szülőházként említi, azonban legtöbbször mint a gyermekévek színtere szerepel a visszaemlékezésekben. Azt, hogy hol született Kertész, sehol nem említik, ahogy azt sem, hogy mettől meddig élt a Tömő utcában. A K. dossziéban ezt olvashatjuk: „[Apám] igen szerette a kakaót, fokhagymás pirítós kenyérrel: amíg a Tömő utcában lakott, ez volt a vasárnapi reggelije. Nagyanyám az ágyba hozta neki, s ő harsányan ropogtatta, egészséges fogai közt. Ültem mellette az ágyban – négy-öt éves fiúcska – és élveztem, ahogy ropogtat, s ahogy az ágyat, a szobát elönti a fokhagyma illata.”

Hogy ott született-e, éppen lehetséges, hiszen a fiatal házasoknak nem lehetett könnyű elindulniuk az életben, élhettek egy ideig a nagyszülőknél. A házassági anyakönyvi kivonaton azonban Kertész László Rákóczi úti, Jakab Aranka pedig Csengery utcai lakosként szerepel. Az bizonyos, hogy egészen kis gyerekként, 3-4 évesen már a Városliget mellett laktak, ahol sokat veszekedtek a szülők, és hamarosan el is váltak. Az apa a nagyszülőkhöz költözött a Tömő utcába, ahol a kisfiú is sok időt töltött. Azonban iskolai éveit a Munkácsy utcai internátusban töltötte, ezért a Tömő utcát az emlékeiben mindig a nyárral kötötte össze.

A nagyszülők sorsa is érdekes, vidékről jöttek fel, de az életük nekik is Józsefvároshoz kötődött: „Az ember mindig szívesen emlékszik vissza a gyerekkorára, bármilyen ronda és nehéz korszak is volt az. […] Amennyire én tudom, elődeim egyszerű, asszimilált zsidó vallású polgárok, illetve részben parasztok voltak. […] Az apai nagyapám, zsidó létére, szegényparaszti sorban élt. Míg csak rá nem szánta magát, hogy világot lát. A családi legenda szerint mezítláb és gyalogszerrel érkezett egy Keszthely közelében lévő községből, Pacsáról Budapestre. A 19. század végén járunk, a nagy karrierek korában. A nagyapám végigsétált a Kerepesi – a mai Rákóczi – úton, és a szeme megakadt egy elegáns üzleten – egy rövidáru-üzleten, ahogy akkoriban az ilyen boltokat hívták. Roppantul megtetszett neki a segédek sürgés-forgása a vevők meg a pultok körül. Habozás nélkül belépett hát az üzletbe, és egykettőre fölvették segédnek. Élete a korabeli mesék törvényei szerint alakult tovább. Feleségül vette Hartmann úr, a tulajdonos (az én dédapám, akiről semmi egyebet nem tudok) legkisebbik leányát, majd hamarosan önállósította magát, és saját rövidáru-kereskedést nyitott. »A tükrös-csilláros, hét segéddel rendelkező fényes üzlet a Rákóczi úton« – így szólt a családi legenda. De amikor én megismertem, már a Tömő utcában lakott szegény, a Józsefváros legmélyén, egy szoba-konyhás lakásban.

[Tönkrement] az első világháborúban.

Minden pénzét, az egész vagyonát hadikölcsönökbe fektette. Nagy hazafi volt… […] eredetileg Kleinnek hívták. Még az első világháború előtt magyarosított.

Hogy miért pont Kertészre, azt csak az ég tudja már. „Kertész Adolf, rövidáru kereskedés. Hitel nincs” – így emlékszem a boltban kifüggesztett táblára. De ez a bolt már a Práter utcában volt, s csupán a nagyapám meg a nagyanyám szolgálta ki a főként a környékbeli cselédlányokból álló vevőkört.” (K. dosszié)

S még néhány érdekes mozzanat ebből az időből, ugyanonnan: „[Nagyapám] nagy ritkán egy-egy péntek estén elment a zsinagógába. Máskor magával vitt a Dandár utcai gőzfürdőbe, a Tömő utcai lakásban ugyanis nem volt fürdőszoba, és az illemhelyet is kint a »gangon«, a függőfolyosó végén kellett felkeresni. Az ajtajához való nagy, rozsdás kulcs egy szegen lógott, a konyhában. Színházba, moziba sohasem ment. Nagyanyámmal együtt bezárták a boltot, és hazasétáltak. Vacsorájuk mindig ugyanaz volt: nagy bögre tejeskávé, sűrűn »beleaprított« macesszal. […] A sötét »nagyszobát« egy világosabb helyiség, az úgynevezett »alkóv« nyújtotta meg: egy hatalmas családi ágyban itt aludt a nagyapám meg a nagyanyám, tovább, a Füvészkertre nyíló ablak irányában az apám (amíg újra meg nem nősült), az apámmal meg, ha éppen náluk tartózkodtam, én.”

A töredékes visszaemlékezésekben meg előbukkan az Üllői út és a Ludovika-kert is – az ifjú Kertész Imre emléke sokfelé kísért Józsefvárosban.

Lesz-e emléktábla?

2016-ban a Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány egymilliárd forintot kapott az Orbán-kormánytól a Kertész Imre Intézet létrehozására. 2017-ben az Intézet emléktáblát helyezett el a Török utca ház falán, ahol Kertész évtizedekig élt és alkotott, és szóvolt arról is, hogy a Tömő utca házra is kerül emléktábla.

Ez azonban akkor meghiúsult, ismét a Literát idézzük: „A Kertész Imre korábban megjelent műveit kiadó, illetve azok felhasználási jogai felett jelenleg rendelkező Magvető Kiadó a Literát arról tájékoztatta, hogy az író születésnapjára 2017 márciusa óta tervezett emléktáblát elhelyezni a Tömő utca 56. alatt, ahol az író gyermekéveit töltötte, erről több nyilvános fórumon is beszámoltak.

Az emléktábla kihelyezését azonban a józsefvárosi önkormányzat arra hivatkozva, hogy a döntésben illetékes grémiumnak mind ez idáig nem állt módjában összeülnie, nem engedélyezte.

Az író születésnapjára, november 9-ére kihelyezett, Török utcai emléktábláról a Magvető Könyvkiadó hivatalosan nem értesült.”

Józsefváros mostani vezetése szívesen venné az emléktáblát, ezt dr. Erőss Gábor alpolgármestertől tudtam meg, azonban nem tudtak erről a szándékról, a Magvető sem kereste még őket, de maga a tény sem közismert, hogy Kertész életében Józsefvárosnak milyen fontos szerepe volt.

A Tömő utca 56-os önkormányzati tulajdonú ház egyébként szörnyű állapotban van, kis túlzással azt mondhatjuk,

Kertész gyerekkora óta nem nyúltak hozzá.

Ez nyilván nem igaz, mert toldozás-foldozás nyomait láthatjuk, de a ház ma már látványosan kirí a környezetéből, mellette lassan miden megújul, csak a Füvészkert utca Práter utca sarokháza ilyen még a közelben. Sokáig „drogtanya” volt a ház, az utóbbi években eltűntek a kétes elemek a környékéről. Kissé romosan is fontos épület mégis, hiszen egyetlen Nobel-díjas írónk életének fontos helyszíne. Ezt is csak a legutóbbi időben fedeztük fel, ahogy azt is, hogy Psota Irén is józsefvárosi – szintén a Tömő utcában született, bontás alatt lévő volt lakóházuk helyén a nevét viselő park lesz –, és hogy Rodolfo is a „miénk”, szülőházára most került emléktábla. Közös bennük, hogy mindhárman a szegény, sőt nyomorúságos Józsefvárosból indultak el, és kemény munkával váltak nagy emberré.

Címkép: Mile Máté