A család története érdekes fordulatot vett a XIX. század közepén. Nagyapja, Kornfeld Sebald nagykállói orvos 1848-ban, a szabadságharc idején magyarosította a családnevet Korányira. Édesapja, Korányi Frigyes a kiegyezés utáni korszak egyik legnagyobb belgyógyásza lett, aki tudományos érdemeiért és a szegények ingyenes gyógyítására alapított Erzsébet Királyné Szanatóriumért kapott bárói rangot.
Korányi Frigyes a forradalmi múltja miatt került nehéz helyzetbe 1852-ben: egy rokonának írt levelében Ferenc Józsefet „jóképű gyereknek” nevezte. A levélcenzúra ezt felségsértésnek vette, és száműzték Nagykállóba, ahonnan később Pestre visszatérve világhírű professzor vált belőle.
Korányi Sándor ilyen családban nőtt fel.
Az apai nagyapa is velük élt, gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hogy ő is orvos legyen. 1888-ban avatták orvosdoktorrá Budapesten, de már előtte is figyelemre méltó tanulmányokat publikált. Külföldi tanulmányútja során a kor legnagyobb európai intézeteiben sajátította el a modern élettan, kémia és biofizika alapjait. Amikor 1908-ban a III. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója lett, új korszakot nyitott a magyar orvoslásban. Bevezette az állatkísérleteket és a kémiai vizsgálati módszereket, európai viszonylatban is úttörő laboratóriumi munkát folytatva. Legfontosabb eredménye a veseelégtelenség fogalmának meghatározása és a diagnosztikai módszer kifejlesztése volt, amely
forradalmasította a vesebetegségek felismerését.
Az 1920-as években ő kezdeményezte Magyarországon a BCG-oltásokat, és a tuberkulózist – édesapjával ellentétben – nem csupán orvosi, hanem társadalmi kérdésként fogta fel. 1927-től az egyetem orvoskara képviseletében felsőházi tag lett, és sokat tett az orvostudományi kutatások, az orvosképzés és a népegészségügy fejlesztéséért. Nemzetközi elismerését mutatja, hogy
tizenháromszor jelölték Nobel-díjra
1901 és 1937 között. Tanárként is kiemelkedő volt, szellemi öröksége generációkon át hatott a magyar orvoslásban. Tanítványai emlékeztek emberségére és arra, hogyan tudta a legbonyolultabb élettani folyamatokat is közérthetően magyarázni. Egyik írásában azt a szívtáji érzést írta le, amikor „a leckéjével hiányosan elkészült iskolás gyermeket tanárja váratlanul hívja ki felelni” – ez rokon a későbbi szívpanaszokkal, és a koszorúerek görcsére vezethető vissza.
A funkcionális szemlélet bevezetése volt talán a legnagyobb szellemi teljesítménye. Kimondta: nem elég tudni a betegség anatómiai okát, a lényeg a szervezet kompenzációs mechanizmusainak működőképessége. Ez merőben új gondolkodásmód volt. Klinikáján, ahol merev fegyelem uralkodott, igazi iskolát nevelt ki. Minden nap pontosan 10 órakor jelent meg, megtartotta gondosan előkészített egyórás előadását, majd következett a vizit és a tudományos munka.
Mozdulataiban a precizitás és az emberség egyedülálló ötvözete érezhető volt. A következő évtizedekben gyakorlatilag minden belgyógyászati tanár és főorvos az ő tanítványai közül került ki. Tragikus fordulatot jelentett az életében, amikor 1936-ban
a Gömbös-kormányzat kényszernyugdíjazta, és klinikáját feloszlatta.
A klinika liberális szelleme és az, hogy Korányi nem törődött tanítványai származásával, szálka volt a jobboldali kormányzat szemében. Az idős professzor 4 évet töltött súlyos betegen, ágyhoz kötve, mielőtt 1944. április 12-én elhunyt. A Kerepesi temetőben, a Korányi család monumentális síremlékében helyezték nyugalomra. Tanítványa, az orvosi végzettséggel rendelkező, de íróként ismertté vált Németh László így emlékezett rá: „Sivár egyetemi vendégéveimnek vigasza volt az a négy félév, melyen át az ő belgyógyászati előadását hallgattam. Derék orvosiparosok közt egy nagy szellem!”
A Korányi Sándor utca a nevét 1946-ban kapta, előzőleg Ludoviceum utca volt a neve 1838 óta, de 1906 áprilisától májusáig Semmelweis utcának hívták a Diószegi Sámuel utcát és az Üllői utat összekötő közterületet.
Nyitókép: Fortepan / Semmelweis Egyetem Levéltára
