Utálta a Mikszáth téri hangos koncerteket, petíciókat fogalmazott ellene. A lakókkal aláíratta, hogy ne legyen zenei fesztivál a téren. Amikor én nála voltam, soha nem tartottak fesztivált, városi csend honolt a Krúdy utca 5-ben. Az egész ügy néhány hétre korlátozódott az évben, de az elviselhetetlen néhány hét, így mesélte, én meg gyerekként nem kérdeztem többet.
Olyan hosszú haja volt, színezüst, hogy az utcán is utánafordultak. Ezüst hullám zuhant a vállától a fenekéig, amikor nézhettem a fésülködését. Egyenként szedte ki a csomókat: egyik kezével előrehúzta a vállán át az egész ezüst tömeget, a tenyerébe szorította az alsó harmadánál, másik kezében a kefével lazán oldotta a bogokat, majd utána az egészet újra átfésülve olyan elégedettnek tűnt ezzel a zuhataggal, mintha az Isten különleges ajándéka volna számára, az egyetlen, amit igazán szeretni lehet. Szigorú kontyba fonta utána, csatokkal komolyan rögzítve, legyen csak ajándék, ha valaki kibomlani és meglazulni látja a tincseket.
Néha attól félek, csak a haját szerette önmagában, pedig értette Heideggert is, ismerte a vajköpülés módját, a világháborúk kitörésének összes okát, a Kilián laktanya szerkezetét, a diktatúrák természetrajzát, a határsáv nélkülözését, a magányt, amelyik jégbe fagy, és senki nem tudhatja meg, milyen vágy zúg alatta. Vaskos kötetek mellé helyezte a csatjait, amikor egyedül oldotta ki a fonatokat, és petíciókat is írt ugye; megtaláltam a dokumentációját azon a nyáron, amikor fölszámoltuk a lakást, mappákba rendezett oldalak. Addigra a Krúdy utca csendjét már nem a fesztivál vette el, hanem a vendéglők és kocsmák morajlása, és én a kiüresedő lakásban vettem észre, hogy minden megváltozott.
Bármikor érkeztem azon az utolsó nyáron, a harmadik emeleten reggel nyolctól este tízig az egyenletes zaj beleitta magát az elkalandozó figyelembe a régi kéziratok fölött, a petíciók és önkormányzati levelezések szinte olvasatlanul kerültek külön kupacba a tudományos munkák mellé. A fülsiketítő duruzsolás, egyetemisták kávézása és nagy társaságok esti koccintása az élet legfontosabb kérdései felett a kibírhatatlan nyárestében már engem is irritált. Nem ezt szoktam meg. Sosem volt itt ekkora morajlás, erre most az utcának még a hangjai is ismeretlenek. Törölgettem magamról az izzadságot az iratok fölött, és csak arra emlékeztem, hogy gyerekként a decemberi hidegben fagyoskodom a szobában, hang fel nem hallatszik, gázkonvektor szaga keveredik köményes szárazsüteményével, és ez a szoba még tavasszal és nyáron is a túlzott csend szigete. A nyugalma üvegház, kizár minden betolakodót, a levegő molekuláit meg lehet számolni, súlyosan ülnek rá az ember bőrére, a konvektor szagú üvegház visszaveri az önfeledtséget, aki alatta ül mégsem vágyik másra sem, mint hogy összezilálják, szétrobbantsák a sűrűségét. A könyvek szigorúan sorjáznak a polcokon, akár a csatok a hajban, a helyükön állnak, pozsgás növények várják a reggeli napot, ami rövid időre süt be a Mikszáth tér felől az egyetlen hosszúkás, kicsi ablakon keletről.
De azon a nyáron, amikorra meghalt az ezüsthajú, már látszott: aki húzta a teret maga felé a Krúdy 5-ben, már nincs, a porszemek rendszer nélkül kavarognak a napfényben, foghíjasok a polcok, a h-betűs szerzők után az s-betűsek következnek, és ezt semmi sem magyarázhatja meg, csak a tulajdonos hiánya. Úgy gondoltam, a hangzavart is ez az egyszerű tény tette lehetővé. Más lett a tér, más lett a hang. Nem tudtam, milyen jogon pakolom ki az íróasztalát. Kipakolni egy ember életét a fiókjaiból, még ha muszáj is – ki tehet ilyet? Eszembe jutott, hogy kivágom az ablakon a papírokat, az értelmetlen levelezést az önkormányzattal, hogy szűnjön már meg a zenei fesztivál, hagyják békén a lakókat. Hátha eltalálja valamelyik kávézót a fején. Bekerül a zabos lattéba egy oldal tizenöt évvel ezelőttről, amikor még volt remény, hogy a Krúdy utca megmarad a lakóinak. Amikor még felkerült a fejre a konty, bár lassabban talán, és hosszabbra nyúlt a reggel. Amikor még létezett az ezüst zuhatag maradéka, és ha semmiben sem lehetett bízni, legalább egy másik önkormányzati rendeletben. Sovány vigasz.
Becsukom az ablakot, rohadjon meg minden duruzsoló, de akkor hirtelen úgy érzem, megfulladok. Ki kell nyitnom újra, és akkor a szemben levő homlokzatot nézve rájövök, hogy vége van. Elmúlt. Ez egy másik lakás már és egy másik utca. Ebben a lakásban már nem lehet dolgozni, nem lehet megnyugodni sem. Ennyi volt, jobb, ha betolom a fiókot és kidobom a papírkupacot. Ehhez az utcához és ehhez a lakáshoz nincs közöm többé.
Bendl Vera
Fotó: Mile Máté
