Világéletemben utáltam a tűzijátékot, ahogy általában minden lövöldözést, ajtó- vagy szárnycsapkodást, pacsit, hátba és arcul veregetést, mindent, ami robbanó vagy csattanó zajjal jár. A tűzijáték tőlem lehet ünnepi, nemzeti, bármi, jobban utálom, mint a kutyák. S jóllehet mindenki a kutyákra hivatkozik, szabadjon megjegyeznem, hogy Malícia, néhai fekete macskám is dühödten fújt és prüszkölt, amikor augusztus huszadikán lőni kezdtek.
Egyébként sem volt barátságos macska, bárkinek legszívesebben letépte volna a karját, aki meg akarta simogatni, beleértve gazdáit is, éjszaka fellökte a szomszéd szobában felhalmozott könyvkupacokat, ha kizártuk a hálószobából, mert nem hagyott minket aludni, de az is megtörtént, hogy egy széket felborított reggelre. Egy tigris sem végzett volna kisebb pusztítást szomorú magányában.
A kilencvenes években történt, hogy augusztus huszadikán szokás szerint kinyitották a tetőre vezető vasajtót, amelyet az év egyéb napjain csakis a kéményseprők használhattak, hogy kivételesen a ház lakói is kivonulhassanak a tetőre megcsodálni a tűzijátékot. Én ezúttal sem csatlakoztam volna a népes társulathoz, mert nem akartam végighallgatni, amint a velünk szemben lakó idős hölgy megjegyzi, hogy tavaly azért szebb volt a tűzijáték. Szebben lőtték egymás után a rakétákat, és hangosabb is volt.
Azon a bizonyos augusztusi estén is csak azért lettem fültanúja ennek az eget verő ostobaságnak, mert Malícia kiszökött a tetőre, és eltűnt valahol a sötétben a kémények között. Sajnálatos módon nem találom az extrém sportok meglehetősen hosszú listáján a fogócskát a fekete macskáddal egy csillagfényes nyári éjszakán egy hatemeletes Baross utcai bérház kéményei között négy fröccs utáni bizonytalan léptekkel. Cicc, mondtam Malíciának, becenevén Licinek, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szeme világított a sötétben, de valami moccant.
Amikor azonban odahajoltam, hogy elkapjam, Lici villámgyorsan továbbszökött. Sokszor játszottuk ezt a fogócskát korábban is, persze mindig Lici nyert, de háztetőn, éjszaka addig még soha. Végül az augusztusi csillagos ég csodálata közben nem vettem észre, hogy Lici visszaszökött a nyitott vasajtón, s mire hazaértem, a helyén feküdt és mosakodott. Épp a mellső lába körmeit tisztogatta és csak egy megvető pillantásra méltatott. Szerencsétlen balfasz, nagyjából ennyit tudtam kiolvasni okos zöld szemének villanásából.
Aztán az idős néni, aki évről évre egyre halkabbnak ítélte a tűzijátékot, meghalt valamikor, ahogy a férje is, akivel rengeteget veszekedtek a haláluk előtt, bár a férje barátkozós típus volt, mindig nagyokat köszönt, arcának pirossága azonban nem egészséges sétákról, hanem az elfogyasztott fröccsök és felesek vérnyomásnövelő hatásáról árulkodtak. Sokszor vártuk együtt a liftet, utaztuk is végig együtt mind az öt emeletet, de mindig akadt valami érdekesnek tűnő témája, ami felettébb hasznos volt akkor, amikor még senki nem tudott a mobilképernyőjébe menekülni.
Malícia talán tudja, hogy mikor haltak meg, bár ezt a titkot ő is magával vitte, ahogy annak a furcsa ritmusnak az érzékelését is, ahogy lassan, apránként változik a ház lakóinak névsora. Ez maga az idő. Nem hirtelen változik, hanem apránként, úgy, hogy közben semmit nem veszünk észre. Talán nem ártana megijednem, hogy hány szomszédom halt meg az elmúlt harminchárom év során, hányan költöztek megüresedett lakásukba, és megijednem azért, mert valamikor majd az én nevemet is törlik a kapucsengőről. Elköltözöm majd, kérdés, hogy hova.
