A RákócziSOKK kerületi minifesztiválon Parti Nagy Lajost, írót, egyik legnagyobb élő szómágusunkat Vágvölgyi B. András filmes, író, szerkesztő köszöntötte szombat délután. A Mit olvas Parti Nagy Lajos? című eseményen a jelenlévők egészen más témákat érintő beszélgetést hallhattak. A főként zenés és beszélgetős programokat kínáló RákócziSOKKot harmadjára rendezi meg Józsefváros.
A jó nyálcsöppentő olvasások hiányoznak – mondta Parti Nagy, aki megvallotta, munkája miatt többet olvas, mint hobbiból, már ha ez ilyen élesen egyáltalán elválasztható. A rendes kemény táblás könyvek az igazi könyvek – állítja Parti Nagy és Vágvölgyi, de azt csak két kézzel lehet olvasni. Pedig milyen jó a puha fedeles, amit össze lehet hajtani például útközben, elemezték tovább a formátumot. Parti Nagy szerint végeredményben a hordozott anyag a fontos és nem a hordozó. Az irodalom halála pedig nem a könyv halála lesz, még akkor sem, ha nyomtatott könyv nélkül az irodalmat nehéz elképzelni.
Vágvölgyi elmondta, miként sikerült elolvasnia David Foster Wallace Végtelen tréfa című 890 oldalas könyvét, Parti Nagy pedig felvetette a tárolás témakörét. Miért nem találták még ki, hogyan lehet a plafont is bepolcozni, hogy telerakható legyen könyvekkel? Nem lenne hülyeség.
Persze arra törekszik az ember, hogy könyvekkel vegye körbe magát, folytatta Parti Nagy, de a könyv mítosza kicsit túlzás, azzal együtt, hogy nagyon rossz érzés kidobott könyvet látni. Pedig van, amit már a könyvmentők sem tudnak megmenteni. A könyvpiacok mérhetetlen mennyiségű papírt gyártottak, olykor eléggé fölöslegesen. Gondoljunk arra, micsoda példányszámokat produkált a Kádár-rendszer. A 90-es évek elején volt egy könyvdiszkont a Lehel piac mellett. Több raklap emlékiratot, vagy 40 köbméter Tandorit lehetett ott látni, ekkor döbbentem rá az értelmetlen pazarlásra – mondta Parti Nagy.
Vágvölgyi a példányszámokról: Moldova György Bűn az élet című könyvére haragszik nagyon, amiért az bevezette a rendőrszlengből a cigánybűnözés kifejezést a magyar köznyelvbe. Ez a könyv akkor 200 ezer példányban jelent meg.
Vágvölgyi Parti Nagyot a könyves szekerekről is kérdezte. „Ha kirakatot, szekeret, vagy kukát látok tele könyvekkel, nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg.” Nem is bonyolult a szekereket gyorsan átnézni: a törzsállományuk a 70-es, 80-as, 90-es évek könyveiből származik, amiket egyből felismerünk. Inkább nagy ráismerések vannak, hogy ez nekem megvan vagy nincs – mondta.
Saját könyvtárában Parti Nagy az ABC sorrendet használja, ami szerinte hasonlóképp használhatatlan, mint bármilyen más típusú könyvtárrendezési elv. Lehetne vele szakmázni és osztályozni, de az rengeteg idő. De valójában úgyis mindegy, egy idő után a könyvek elkezdik élni saját életüket – mondta. „Arra minden szisztéma jó, hogy a végén oda jutsz, hogy nem ismered magad ki benne.”
Lipóciai embernek milyen a nyolcker? – hangzott a következő kérdés. Mindig nagyon érdekes, zsizsgő, pezsgő, valószínűleg itt történt a legtöbb dolog az utóbbi 10-20 évben – mondta Parti Nagy. Apai nagynénje a Práter utcában lakott, ezért azt a részét ismeri jobban a kerületnek. Soha nem lakott itt, de szerinte jó hely. Ugyanakkor azt általános problémának látja, hogy nem renoválják a házakat Budapesten.
Vágvölgyi szerint a magyar rendszerváltásnak nevezett időszaktól van egyfajta Parti Nagy Lajos-történelem. Az író erre azt mondta, soha nem volt olyan szándéka, hogy történészként elemzendő írásokat készítsen, se fölkészültsége, se rendszerező képessége nincs hozzá. Az író a nyelvvel dolgozik. Fantasztikus választék van, s mindenféle nyelvvel lehet dolgozni, keverni a regisztereket.
„Már a 90-es évektől engem ez érdekelt”
– mondta Parti Nagy Lajos: az úgynevezett fennkölt és az úgynevezett alantas keverése, egymásba játszatása, egy ilyen, mondjuk, dzsuvás, rontott köznyelvnek és egy fentebb stílnek a művelése. Számára ez elsősorban nyelvi kérdés, érdekesség, csak másodsorban szociális.
„Volt egyfajta képességem arra, hogy meghalljam, hogyan beszélnek. Én nem használtam föl sosem egy az egyben egy elhallott mondatot, nem is jegyzetelek. Valahogy hallom ezt az egymásba folyó folytonos áriát, amiből konstruáltam én is a beszédet. Ez már az irodalom valódisága.”
A nyelv folyamatosan változik, de ezek pici változások – folytatta Parti Nagy. Egy hoch magyart nehéz lenne meghatározni, szemben a különféle szociolektusokkal és dialektusokkal. Van közmagyar, ami itt összefolyik egy tölcsérbe Budapesten. Ezt beszéljük lényegében kisebb-nagyobb változtatásokkal mindannyian.
Parti Nagynak volt egy Mauzóleum című színházi darabja, ami a Práter utcában játszódott, Spiró György rendező Csirkefeje után tíz évvel mutatták be, és akkor többször előjött, hogyan viszonyul egymáshoz a két szöveg. Ugyanis mindkettő egy lepusztult házban játszódik, s mindkettőnek szereplői rétegnyelvet beszélnek. Spiró nyelve csonkig lepusztított egyszerű nyelv, ahol nincs tere a bővített mondatnak, kibeszélésnek, minden fog egységesen fekete és kihullófélben van – magyarázta Parti Nagy a különbséget. Az ő nyelvi tapasztalata viszont, hogy ugyanúgy elbeszél mindenki egymás mellett, egy folytonos dumálás megy, egy ária, egyfolytában jár a szájuk a szereplőknek, hogy ne kelljen csöndben maradniuk és ne kelljen félniük a csöndtől.
Vágvölgyi B. András a szleng témakörét játékfilmjével, a Kolorádó Kiddel vezeti föl. Az 50-es évek végén (és 56-ban) játszódik a 7. és 8. kerületben. Készült belőle könyv is, melynek végére magyar–magyar szótár is került. Szerinte a magyar kicsi nyelv, nem úgy, mint például az angol, ezért nincs is sok dialektusa, változata. Ő maga akkoriban egy német, jiddis, cigány alapú szlenget figyelt meg. Mostanában viszont inkább az angol szleng a jellemző. A szleng kialakulásának háttere az, hogy más ne értse meg, megmaradjon a mikroközösségekben. A szleng ellenállási potenciálja akkoriban a lázadás is volt, most már ez utóbbi kevésbé.
Parti Nagy azt mondta, nem szakértője a témának, és ez alapvetően nem is nyelvi kérdés. Szerinte annak a köznyelvi kincsnek, annak a pár száz szónak, ami alapján megértjük egymást, csak nagyon kis része szleng. Ahogy a német és török szavakat is elnyelte a magyar nyelv, úgy az angolt is el fogja nyelni és beolvasztja.
Mennyivel teltebb lett például a szmájli magyarul leírva, mintha a jelentősége is erősebbé válna tőle. „Nekem mindig az a bajom a fogcsikorgató magyar nyelvművelőkkel, hogy normatíve akarják megmondani, hogy valaki hogyan beszéljen.” Valóban létezik egy nagyon laza nyelvi illemtan, de az, hogy megszabjuk, ki milyen nyelvet beszéljen, az nem megy, ebben Nádasdi Ádámmal értek egyet teljesen – tette hozzá.
Parti Nagy lapunknak azt mondta: dolgozik, mint mindig. Ősszel jön majd egy verseskötete, illetve van egy hosszú próza, amit régóta ír, és még sokáig is fogja írni, évek, mire megjelenik. A verseskötete gyűjtemény lesz, méghozzá elég vaskos.
Evidenciaként kezeljük, hogy olvasni jó, de mit gondol egy író erről, miért jó olvasni?
Rettenetesen nagy teret ad az emberi fantáziának. Kreativitást igényel, még ha nem is akkorát, mint amikor valaki úgy tud kottát olvasni, hogy hallja a zenét. A kettő picit hasonlít egymáshoz; megteremtem azt a világot magamban, amit olvasok – mondta Parti Nagy Lajos.
„Ha fölkelti az érdeklődésem, amit olvasok, akkor teremtek egy világot. A könyv sorsa az olvasóban teljesedik be. Az író hiába írja meg a könyvet, ha az olvasó nem kelti magában életre a történetet.”
A könyvnek nem az kell legyen a hatása, hogy az olvasó kiolvassa belőle az írói intenciót vagy az eszmei mondanivalót, amit az író mint keresztrejtvény-megoldást belerejt. Az írónak jó esetben nincsenek ilyen megfejtései, de a világ, amit egy regény vagy egy vers életre kelt az olvasóban, már az olvasóé is – magyarázta. Úgy véli, anélkül nem alakul ki a személyisége valakinek, hogy ne nézzen filmet, ne hallgasson zenét, ne olvasson könyvet.
Hosszú évszázadokig a fantáziaforrás, ha úgy tetszik, libidóforrás a könyv volt. A nyomtatott könyvnek nemcsak ismeretszerző, hanem személyiségépítő funkciója is volt és van ma is. Azt mondanám, olvasni jó, de levegőt venni is jó. Ez hozzátartozik az életünkhöz. Valóban, bizonyos szempontból sajnos felfogható luxusként, csak hát bizonyos luxusdolgok nélkül nem nagyon érdemes élni. De valójában a könyvek már könnyen hozzáférhetőek – zárta a beszélgetést Parti Nagy Lajos.
Fotók: Mile Máté
