Akkor éppen visszazökkent a világ. Vagyis az állandó össze-vissza zötyögésben, amikor rendszerint minden rosszul áll, csak minden másképp áll rosszul, most bekattant a tökéletes, eredeti állapotába, és Lulu ezt láthatta. Majd szétvetette a hirtelen boldogság. Persze lehet, hogy Lulu zöttyent csak egyet, és ezért tűnt minden másnak, a világ igazából állandó, vagy a világgal mindketten bedöccentek egy éteri állapotba együtt, ezt már ő maga sem akarta megfejteni, nem volt ez megfelelő alkalom ilyesmire. Annyira elmerült a galamb figyelésében, talán ő maga volt a galamb, hogy szó sem lehetett ennyire mélységes kérdések felvetéséről.

A peron szélén sétált, a recés, piros sávon, ahova ember már nem léphetett, tilos volt neki, egyik sötét rózsaszín, szinte vérszínű lábát helyezte a másik elé megkérdőjelezhetetlenül és magabiztosan, mintha bizony a koronaherceg volna ő maga. Nem törődött a földre ragadt mocsokkal, sőt, a hideggel sem, mi az egy galambnak!, szárnyába vagy szar ragadt vagy valami ahhoz hasonló, mégis elegáns légkört árasztott, bár ez igazán semmi, mert nem csak elegánsat, hanem szabadot is, és a vak is láthatta meg Lulu is azokban a pillanatokban, amikor nem a galamb volt, hanem Lulu, hogy a Jóisten a legjobb kedvében teremtette ezt a tökéletes peront a tökéletes pályaudvaron a tökéletes, kissé szaros, igazság szerint eléggé hetyke galambbal, mert úgy illeszkednek egymáshoz – a galamb meg a pályaudvar, a peron meg a világ – mint a borsó meg a héja, a nyelv meg a szájpadlás, a spagettitészta meg a cuppantósnak tűnő, levegőt szívó ajkak.

Ezer éve nem látott ilyet, ezer éve nem volt ilyen tökéletes cuppantás, és a Lulu mellkasát betöltő, galambfelismerő boldogságot csak az a hátulról bekúszó gondolat kezdte elrontani, hogy további ezer évig nem is lesz. Ez csak most van. De ha meg most van, akkor meg kell ragadni. Rá kell tapadni, össze kell zárni, bedugni a táskába, hogy el ne múlhasson, rángatni kell, hogy maradjon, különben már megint véget ér, és már megint minden a szokásos zilált irányba fordul.

Lulu egyre jobban elvált a galambtól, már azt sem érezte, hogy felrepülhetne, ha akarna, hogy nem fázik a lába, hogy keresni kellene egy eldobott pattogatott kukoricát, nem lenne az rossz falat így reggel.

Mindig így rontotta el.

Ez az egész, a mai, egyébként Martinnal kezdődött előző délután. Martin mondott dolgokat Lulunak, amelyekre Lulu évek óta várt, de sajnos most nem tudta volna felidézni egyetlen részletét sem. Beszélt, és használt szavakat, talán olyanokat, hogy „igen”, „hiányzol”, „fontos”, „nem tudom”, „komolyan”, de az is lehet, hogy más szavak voltak, mint például „nem”, „utállak”, „soha”. Miután kimondott mindent, és majdnem elsírta magát, Lulu puszivá akart változni Martin egész testén, akkor is, ha nem fogta fel egészen szó szerint azt, amit hallott, mert a lényeget nagyon is megértette, nem annyira Martin szabatos kifejezései miatt, hanem csak úgy. Pusziként Martin vállgödrét célozta meg elsőként, a füle tövét, a csuklója belsejét, ilyeneket. Martin megengedte neki, és ő is puszi lett. Aztán visszaváltoztak, és Martin még maradt egy kicsit Lulunál később is. Lulu húst sütött neki.

Visszanézve nem annyira bonyolult, de előtte nagyon is annak tűnt.

Lulu ezután békét kötött még a novemberrel is, és amikor észrevette a békekötést, szenvedélyesen akarta, sőt, követelte, hogy maradjon vele még decemberben is. Hibás volt a koncepció persze, de legalább komoly, és ezért történhetett az, hogy a vonat megérkezésekor, amikor minden utas egy kicsit hátralépett, nehogy a menetszél elkapja, az a menetszél, ami addigra már annyira nem is létezett, de jobb a biztonság természetesen, és amikor már majdnem kinyíltak az ajtók, hogy kihányják magukból mindazokat, akik a Déli pályaudvarról csak idáig akartak jönni, na ekkor Lulu határozott, visszatolta a maszkját a hátizsákjába, a maszkjával együtt a még jelen nem levő decembert is, megrázta magát és utolsó szabad akaratával teljesen galambbá változott, last minute felröppent a fékek megcsikordulása után, hogy körülnézzen végre így ősszel, meglesse Martint, vagy hát, esetleg még Martint se, csak lekéssen mindent aznap, csak megnézze, milyen az a világ, amelyik visszadöccent, csak egyszer kipróbálja, milyen nem annyira ragaszkodni és lenni abban, ami úgysem lesz megint – hiszen hogy mondhatna Martin megint olyan gyönyörűeket, amiket pillanatnyilag felidézni sem tud? Martin igazán nem az a fajta –, szóval maradjunk annyiban, hogy lenni abban, ami már úgysem lesz, de legalább tegnap tényleg volt.

Szerző: Bendl Vera