Orosz Richárd (Ricsi) a rendszerváltás környékén feleszmélt nemzedékhez tartozik, és a 90-es évek Nyíregyházája volt a lokalitás, ahol a grafika és az alter kifejezésmódok iránti affinitása kifejlődhetett. A gördeszkás világ, a punk- és hardcore zene kultúrája magába szippantotta, a göris élet és a korszak tobzódó popkultúrájának képi világa pedig arrafelé vitte hősünket, hogy saját dizájnú pólókat gyártson, gördeszkájára pedig laza mozdulatokkal logót.
Egyenes út volt innen az Iparművészeti Egyetem (ma már MOME), ahol némi adminisztratív bénázások mián az üvegszakot végezte el (amúgy azt is szerette), de a valónak nevezett életben már a grafika lett a főszereplő nála, és azóta is az. Mindez még egy másik univerzumban történt, mint ahogy a 2000-es évek vége is elsüllyedt Atlantiszként (nem) integet már a kollektív emlékezetben:
ekkor alapította meg társaival az 1000% csoportot, mely az akkoriban felfutó street art mozgalom egyik jelese volt.
Munkáik nyomán unalmas vagy elhanyagolt utcarészletek frissültek fel dögös átfestésekkel, ironikus-groteszk matricáik, felfestéseik révén pedig a járókelők tudatában gyulladtak ki a ráismerések, aha-élmények kislámpái. „Talán otthonosabbak, élhetőbbek lettek ezek a városrészek, és közben persze mi is jól szórakoztunk” – mondja Ricsi lapunknak.
Ekkor született meg művészi énje, a „torzmerev” – az elnevezésben ön- és társadalomkritikai él van, ikonikus címeremberállata pedig sokaknak ismerős lehet a belvárosi falakról: vérző nyakú figura küld halotti mosolyt a még élőknek:
„halott, de még mindig nevet a nézőjén, rémisztő, mintha még lenne benne élet”
– értelmez Ricsi.
Amúgy az első romkocsmát, a Szimplát is ők festették ki, mint ahogy később többet is, közben Popshit néven fanzine-t gründoltak, művészkiadványt kollázsos technikával, minimális szöveggel.
A street art azóta legalizálódott, önkormányzatok, cégek adnak le megrendeléseket kreatív csapatoknak, így történt a már említett Kisfaludy utcai tűzfallal is: Ricsiék az onnan elbontott épület elképzelt lenyomatát festették vissza, „mint egy röntgenképet”. Több hasonló munkája van, de az már máshol, így a hétben (is) látható: egy Kertész utcai parkoló falára került a 2014-ben díjazott Vidék vagy nagyváros című alkotás, majd pár évvel később a Mi a magyar című falfestmény.
Itt erőspaprika sakkozik Rubik-kockával, gyulai kolbász előtt szaloncukor táncol, és magányos agyvelő halad előre nemzetiszín szalaggal átkötve.
De a feltett kérdésre választ az alkotó nem ad, ez az alkotás inkább kérdez, a válasz a szemlélőnél leend, ha egyáltalán valahol.
A legalizálódás azonban a szcéna ellaposodásához vezetett a művész szerint: „A rezsimnek tetsző festmények kerülnek manapság a falakra, ilyen a 6:3 is a Rumbach Sebestyénben, számomra ezek nem izgalmasak, de minden vezetésen átmennek, tutira akarnak menni.”
A giga falfestmények elkészítése amúgy nem egyszerű: „Fölkockázzuk a falat úgy, hogy méterszer méteres hálót rakunk rá, ezeket a méteres részleteket festjük fel egymás mellé, mondjuk azt, hogy az »F« szinten a 12-es kockában megy el a Grabowski fülének a vonala. Először cerkával rajzolunk, aztán hengerrel kifestjük” – avat be a technikai részletekbe Richárd.
A macskafogós munkát szerette, de különvéleményt fogalmaz meg: „Nem értek egyet ezzel a hátrafelé nézéssel, a bárgyú nosztalgiával, nyomasztó nekem az önismétlés, hogy többedjére adják el ugyanazokat az ötleteket, Szaffiból meg Vukból már nem is tudom hány van a kerületben.”
Felületesnek tartja az ilyen munkákat és az egyre terjedő zsánerszobrokhoz hasonlítja őket, sőt a népszerű miniszobrokat, a Kolodko-munkákat is ide sorolja: „Columbo nem téma, Sissi borzasztó, Pom Pom meg ott ül valahol, hát egyem meg, de mit ad ez a lájkvadász Instagram-művészet? Semmit.” Mi kellene hát ezek helyett? „Hát az, hogy mai, tehetséges kortárs grafikusok, szobrászok előremutató munkái határozzák meg köztereink arculatát!” – határozza meg az általa üdvösnek vélt irányt Ricsi.
Nyitókép: Mile Máté
