Amikor leülünk beszélgetni, azzal indítok, hogy a szerkesztőségben JEKJuliként emlegetjük, erre felnevet, majd elmeséli, nemrég látta, hogy a tűzoltók és a közteresek telefonjában is így van beírva a neve.
Eddig, ha bármikor segítségre, információra volt szükségem és hívtam Julit, akkor vagy rögtön választ kaptam vagy visszahívást ígért, amiről sosem felejtkezett meg. Mondja is, hogy anyósa szerint „hamari”, ami annyit tesz, hogy gyors, de nem afféle kapkodós értelemben. „Szeretek azonnal intézkedni, mert ha valami elfelejtődik, félő, hogy nagy veszteséget okoz” – teszi hozzá. Azzal folytatja, fontos, hogy legyenek rendszerek és szintek az életünkben, de ne tegyük a lécet túl magasra magunkkal szemben. Szerinte ehhez tudatos önismeret kell, amire egész életünkön át szükség van, mert változunk, attól függően, hogy milyen behatások érnek minket a nagyvilágban.
Ő például már nem akar megmenti mindenáron mindenkit: legyen szó akár betegségről, akár függőségről, ha valaki nem akar megmenekülni, mára el tudja fogadni, persze ezt is tanulnia kellett.

Alkalmassági vizsga a gyakorlatban
Héthónapos várandós volt a kisebbik gyermekével, amikor az utcán sétálva egy autó tíz méterre tőle a házfalnak csapódott. A sofőrnek az ablaküveg elvágta az aortáját, s hogy el ne vérezzen, két ujjal összecsípte az eret, közben a járókelőket instruálta, ki mit csináljon. Az egyiket beküldte az iskolába, hogy telefonáljon a mentőknek, a másikat elküldte a tűzoltókért, a harmadikat a gyógyszertárba szalajtotta kötszerért, a negyediket megkérte, figyeljen arra, senki ne dohányozzon a baleset közelében, mert kifolyt az autóból az üzemanyag. „Az egészségügyi pályára teremni kell. Ha az ember nem érzi, hogy ez nem csupán a szakmája, hanem az életfeladata is, nem fog tudni boldogulni benne.”
Otthon a kórházban
Már gyerekként a zsigereiben érezte, hogy valamilyen segítő szakma lenne a neki való, az élet pedig mintha lépésről lépésre terelte volna az egészségügy irányába. Hatéves volt, amikor a házuk előtt elesett egy nő a biciklijével, mire édesanyja azonnal kirohant, kitisztította és lekezelte a sebeit. „Ott álltam mellettük, előttem van a kép a mai napig, ahogy a nő térdéről folyik a vér a fehér lavórba, és közben csak arra tudtam gondolni, hogy én is segíteni akarok.”
Az eset után alig egy évvel tragikus körülmények miatt elveszítette édesanyját. „Attól kezdve az érdekelt, hogy miért halt meg, meg akartam érteni, mi volt az oka. Ez volt a második indíttatás.” A következő momentum, ami szintén erősen az emlékezetébe vésődött, már általános iskolás élménye. „Beiratkoztam egy vöröskeresztes és elsősegély tanfolyamra, amit a kórházban tartottak. Belépve az épületbe megcsapta az orromat a fertőtlenítőszag, a miliő azonnal magával ragadott, otthon éreztem magam.”
Mindent megtanítottak
Győrben járta ki az egészségügyi szakiskolát, az ottani – akkor még katonai – kórházban volt gyakorlaton, majd baleseti intenzív osztályán kezdett dolgozni ápolóként. Az osztályos főnővér feladata volt, hogy betanítsa az újoncokat. Az alapoktól kellet elsajátítania mindenkinek a szakmát, többek között az ágy bevetésétől a beteg mosdatásán és pelenkázásán át a katéterezéséig. „A kollégáimmal a nővérszállón laktam akkoriban. A szabadidőnkben sterilizáltunk, közben beszélgettünk, az idősebbek mondták a szakmát. Nem másról volt szó, mint arról, hogy tanítottak emberré válni minket.”
Így – bár nem volt szakképzett intenzíves nővér – a gyakorlatban mindent megtanult. Ha emberhiány volt vagy sürgős eset érkezett, azonnal bevethető volt ő is. Tudott intubálni, újraéleszteni vagy traumát ellátni is. Közben felnőtt szakápolói tanfolyamot végzett és önszorgalomból angolul tanult. „A nyolcvanas évek elején vagyunk, amikor még az orosz katonák Magyarországon voltak. Volt közülük egy fiú, akit elgázolt egy vonat, az ütéstől nekiesett a szemből érkező vonatnak is. Súlyos agysérülést is szenvedett. Az ágya mellett ülve tanultam az angol szavakat. A kollégáim ugrattak, ha egyszer magához tér a srác, nem is oroszul, hanem angolul fog megszólalni. Felszállították Budapestre, szem elől vesztettük, nem tudtuk meg, hogy mi történt vele a későbbiekben.”
Krízispont
Élvezte a pörgést a traumatológián, a szakmával járó lelki nehézségekkel jól megküzdött. „Amikor tudható, hogy a beteg, ha maradandó sérüléssel is, de fel fog épülni, nem ráz meg annyira, mint amikor elveszítjük. A gyerekosztályt ezért nem választottam, mert úgy éreztem, a gyerekekkel együtt halnék meg.”
Első pillanatban megtalálta a hangot bárkivel, bármilyen társadalmi csoportból is érkezett. „Azt hiszem a tisztelet az, ami igazán szerepet játszik két ember kommunikációjában. Ha a másik látja, hogy tisztelem, akkor ott nincs gond.”
Melegek, prostituáltak, kábítószeresek, hajléktalanok bizalmasa
1985-ben költözött férjével a fővárosba, s mivel családot terveztek, a férje szerette volna, ha nem három műszakban dolgozik, ezért jelentkezett Juli a józsefvárosi rendelőintézetbe, ahol azóta is dolgozik. A Szent Kozmában a bőrgyógyászaton kezdett, ezalatt leérettségizett, utána a bőr- és nemibeteg gondozói szakképesítést is szerzett, később főnővér lett az osztályon.

A nemibeteg-gondozók kötelező feladata volt akkoriban az is, hogy felkutassák a betegségben szenvedők kontaktjait, szexuális partnereit, hogy berendeljék őket is a rendelőbe (mást engedett meg a beteg- és az egészségjog is akkortájt), mielőbb megkezdjék a gyógyításukat, ne fertőzzenek meg másokat. Kettesével jártak környezettanulmányt végezni, bementek a kocsmákba, bárokba, az akkor még létező peepshow-kba, a hajléktalanszállókra és a melegek által használt szaunába is, hogy megtalálják az érintetteket.
Volt, hogy rendőrségi kíséretet kértek, de sosem történt bajuk, bár eleinte ÁNTSZ-ellenőrnek vagy épp civil ruhás nyomozónak nézték őket. „A nemi betegek gondozásában alapszabály az anonimitás. Diszkréten kezeltük a kapcsolatokat, ezt az emberek tudták, ahogyan azt is, segíteni szeretnénk, bátran fordultak hozzánk.” Sejteni lehet, hogy a nyolcvanas évek Józsefvárosában erre pedig igencsak szükség volt.
A főnök legyen elérhető
Amíg a második gyermekével GYES-en volt otthon, informatikát tanult. Ennek igen nagy hasznát vette, amikor a munkába visszaállása után elkezdték bevezetni a számítógépes rendszerek használatát az egészségügyben is. Ő szervezte meg a kollégái képzését is, a szoftverbetanító cég vezetője fel is figyelt rá. „Azt mondta, maga nagyon következetesen gondolkozik, magából jó menedzser lenne.” Ez a dicséret újabb löketet adott ahhoz, hogy továbbtanuljon. 2005-ben végezte el a Semmelweis Egyetem diplomás ápolói képzését, 2010-ben pedig az egészségügyi szakmenedzser szakot. Ezután minőségirányítási vezető lett, 2016-tól ápolási főigazgató. „Az én ajtóm mindig nyitva van. Hozzám nem kell a titkárnőnél időpontot kérni. Fontosnak tartom, hogy elérhető legyek a dolgozóim számára.”

A 2004-es megalakulása óta a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara Budapesti Területi Szervezetének járóbeteg-ellátásért felelős budapesti alelnöke. Az első perctől kezdve részt vett a szervezet vérkeringésében, mai napig fontos feladatának tartja, hogy képviselje a szakmát, kiálljon a fejlődéséért, a minőségi oktatásáért. „A szívügyem, hogy megtaláljuk az utat a fiatalokhoz, és a tudás mellett a szakma szeretetét is átadjuk nekik.”
Örök szerelem
A betegekkel a mai napig kapcsolatban van, a panaszkezelés során találkozik velük, és több osztályra is lejár segíteni. „Ha a laborban azt mondják, hogy kevesen vannak, megyek vért venni, ha a fül-orr-gégészeten azt mondják, hogy tesztelni kell, megyek tesztelni. Nem akarok elszakadni a betegektől, az számomra örök szerelem az egészségügyben.”
Próbál határt húzni a magánélete és a munka között, de hogy ez mennyire működik sikeresen, arra csak legyint, és annyit mond, a gyerekeit kell erről megkérdezni. Ismerősei tudják, hogy éjjel is felhívhatják, élnek is a lehetőséggel. „Elmondják, mi a tünet, én pedig elmondom, milyen irányba induljanak, ebben vagyok otthon.”
Nyitókép: Mile Máté
