Cuan Hundermarkkal januárban találkoztunk a külföldieknek tartott önkormányzati fogadóórán. Értőn szólt hozzá a helyi városfejlesztési kérdésekhez, s tudható volt, dél-afrikai és hitéleti misszió köti a Szigony utcai baptista gyülekezethez. Ezért a közeli Losonci téren találkoztunk, ahova meglepetésre rövidnadrágban érkezett. A meglepetés oka az volt, hogy az egyik lába high-tech protézis, amit nem kívánt elrejteni mások tekintete elől.
Fél lábbal született, ismeri a sérültséggel járó nehézségeket, mondja, de számára ez természetes. Nem zavarja az emberek kíváncsiskodása – a történetét néha kiszínezi, „önsajnálat helyett némi humorral nézzünk a nehézségekre”, vallja. Gyerekként sem bántották emiatt, csak viccelődtek vele, és ő benne volt a tréfában. Sérült emberek is megkeresik tanácsért, vigasztalásért. „Örülök, hogy elmondhatom, a bánatok és küzdelmek ebben az életben elmúlnak, van élet ezen túl is. Nekem a hitem ad reményt ehhez.”
Zuluföldről Magyarországra
Cuan (ejtsd kuan, ír név) épp júliusban tölti be a 36-ot, négy éve él Magyarországon. Dél-Afrikában, a KwaiZulu-Natal tartomány (egykor Zuluföld Királyság) székvárosában, Pietermaritzburgban nőtt fel. Dél-Afrika igazán multikulturális, mondja, 11 hivatalos nyelv van, az iskolában tanulta a zulut és az afrikaans (búr) nyelvet is, az angol az üzleti nyelv, náluk az otthoni is. A jó környéknek számító szomszédságban él afrikai hagyományos gyógyító is, akinél néha dobos szeánszok vannak, de nincs súrlódás, az online szomszédsági csoportban előre jelzik az ilyesmit.
A vallás jelen volt a családjában, „de nem nélkülözhető a személyes megtérés”. Ő 16 évesen ismerte fel, „mit jelent hinni Jézus Krisztusban mint megváltómban”. A szülei is tudatos megtérők, a bátyja azonban eltávolodott a vallástól.
„Mindenkinek magának kell választania. Ez nagyon személyes, és mi továbbra is együtt vagyunk, jókat beszélgetünk, támogatjuk egymást.”
Az első diplomáját Dél-Afrikában építészetből szerezte, annak is a társadalmi oldala érdekelte igazán. Urbanistaként nem rózsaszín szemüvegen át néz Józsefvárosra sem, „van még mit javítani”. Az utóbbi évek általa érzékelhető fejlődéséből az utcai közlekedés akadálymentesítését (a szegély nélküli járda-úttest találkozást) és az egyre inkább biciklibarát környezetet emeli ki. A bubit is szokta használni (egy modern műláb ezt is lehetővé teszi). „Jó itt lakni, biztonságosabb, mint Dél-Afrikában, a bürokrácia is enyhül.” A részvételi tervezést, a civil részvételt nagyon fontosnak tartja, ilyen irányban is képezte tovább magát.
Egy rövid thaiföldi kitérő után, ott angolt tanított – „hogy őszinte legyek, a thai nyelv nekem könnyebbnek tűnik, mint a magyar, de azért rendületlenül tanulok magyarul is” –, Erasmus Mundus ösztöndíjasként kelt vándorútra, neveléstudományt, pedagógiát tanult Finnországban, Ausztriában és Magyarországon. Végül a covid idején itt ragadt, „nem is tudtam addig, hol van Magyarország a térképen”, és nem is ment tovább.
Az Illés utcából a világ
Cuan az Illés utcában lakik egy régi házban. Szabadúszó non-profit szervezeti tanácsadó, online és helyszíni rendezvények lebonyolítását vállalja, csoportos és egyéni coachingot vállal angolul. A pénzt megfogja, úgy gondolja, a költséghatékonyság is felelősségünk. Magára főz – párolt, sült zöldséget, csirkét az otthoni ízeket idézve –, a piacon vásárol. A Hunyadi csarnokot említi, úgy látszik, ahhoz nem mérhető az itteni választék, de nem kritizál. „Több napra megfőzök egyszerre többfélét is, és megosztom az emberekkel.”
Szóba kerül még az előítélet, s hogy sok roma él a kerületben. Neki is van roma barátja („csak hát nemrég külföldre ment, nem tudott itt megélni”). Az egyházi közösségben nincs külön romaprogram, megkülönböztetés nélkül adnak helyet mindenkinek.
„El kell fogadnod az embereket olyannak, amilyenek, hagynod kell, hogy megmutassák magukat neked. Néha emiatt sérülhetsz, de ezzel meg kell küzdenünk, hogy a másikban csak az embert legyünk képesek látni.”
Fotók: Mile Máté
