A Dobozi utca 21. kócos és avantgárd alkotóközössége után most egy kicsit jólfésültebb, de szintén kortársművészi ambíciókat dédelgető csapat kapott kedvezményesen helyiségbérleti jogot az önkormányzattól, ez pedig az idén 10. szülinapos Stereo Akt társulata.

Ha címkézni akarjuk a stereósok irányát, akkor olyan fogalmakba fogunk ütközni, mint részvételi színház, színházi társasjáték, dokumentum alapú előadás. Darabjaik, akcióik pedig legtöbbször

(ilyenünk van nekünk néhány, lentebb pontosítunk majd).

A csapat főembere Boross Martin Junior Prima-díjas dramaturg, színház- és filmrendező, akinek számos munkáját láthatta már a nagyérdemű a kortárs művészeti szcéna olyan helyszínein, mint a Jurányi Ház, az Artus Stúdió vagy az Örkény Színház. Az ezekhez hasonló terek továbbra is a társulat potenciális játszóhelyei lehetnek, hiszen a Stereo Művház elsősorban próbahely, műhely, nem pedig állandó jelleggel a közösség felé nyitott színház, habár lesznek nyilvános eseményeik is.

Legutóbbi munkájuk (a Jurányiban) az EX KATEDRA – Tanmesék a 90-es évekből című darab, ami a jelzett korszak kosaras kártyát cserélgető, személyi számítógépről álmodó, kacsamesét bámuló nyolc-kilenc éveseiről szól egy időutazás által, melynek során „kritikusan konfrontálódunk az egykor megváltoztathatatlannak hitt körülményekkel és egykori önmagunkkal” – mondja Boross.

A kritikai szemlélet a Stereónál vaskosan jelen van:

A cél ezekkel az előadásokkal a párbeszéd, a konstruktív vita generálása, az információátadás és a megértés elősegítése, más szóval a manapság olyannyira leutált érzékenyítés, mely azonban sok esetben pont azokat nem éri el, akik épphogy rászorulnának: az extrém szélsőjobbos polgár maximum bírósági ítélet mellékbüntetéseképp fogyaszt ilyeneket, magától aligha.

Hova, meddig tud eljutni az alkotó jobbító szándéka? Boross szerint nem csak és kizárólag azokhoz jutnak el darabjaik, akik már amúgy is, gyárilag nyitottak, empatikusak: „Van részvételi színháznevelési előadásunk, ezt középiskolákba visszük. A diákoknak még nincs berögzült, dogmatikus világképük, ott van értelme az érzékenyítésnek, de azok között is, akikről azt gondoljuk, hogy hasonlóan toleránsan és nyitottan közlekednek a világban, mint az alkotók. Sokszor tapasztaljuk, hogy ha látszatra hasonló értékeket vallunk, akkor is szükség van arra, hogy konkrét információval, élménnyel, érvekkel ruházzuk fel az ilyen nézőket.”

Közállapotainkra vastagon reflektáló színi csapat költözik tehát az Illés utca 160 négyzetméterére, és 10 éves fennállásának alkalmából egy olyan fesztivált szervez a Stereo Művházba, ahol a legkülönfélébb (külsős) alkotók munkáit is befogadják, ha azok közösségi vagy helyi ügyekkel (roma esélyegyenlőség, női jogok, idősek helyzete, gondoskodási válság stb.) foglalkoznak.

A hely felújítása több milliós költség, ezt az összeget a Goethe Intézet jóvoltából, saját éves működési támogatásukból és a fővárostól tavaly ősszel kapott segítségből tudják kigazdálkodni, de persze annak a 20-25 önkéntes felújítónak a munkája is jól jött, aki besegített. Valamint itt sem maradhatott ki a manapság megkerülhetetlen támogatási forma, a közösségi finanszírozás.

Így is le kellett mondaniuk a szokásos évi egy új darab elkészítéséről a művház felújítása érdekében, miközben Boross szerint a fent említett éves működési támogatásukat kb. egyharmadával visszavágták: „Más támogatási formák pedig egyszerűen el fognak maradni, de olyan is van, mint például a tao pótlása, ami full átláthatatlan, nincs is kuratóriuma, az államtitkár saját hatáskörben dönt róla. Régebben azt mondtuk, hogy a szakma lassú kivéreztetése zajlik, nos, ez már nem is lassú, a folyamat szintet lépett.”

A helyzet itt sem rózsás tehát, de legalább lett egy jó helyü(n)k, mondhatnánk lezárásként, és mondjuk is: látogasson el ön is a Füvészkert átellenébe, a Stereo Művházba!

A nyitóképen Boross Martin a művház felújításán látható – Fotó: Mile Máté