120 éves a Vasas Könyvtár, az intézmény 1903-ban jött létre a munkás-szakegyletek könyvgyűjteményéből, ezért adekvátnak tűnt, hogy a születésnapi esemény a korabeli munkásság életkörülményeinek gyors felvázolásával kezdődjön. Mely életkörülmények köztudottan
nem voltak kimondottan rózsásak,
hogy messzire ne szaladjunk, a munkástömegek méltatlan körülményeivel például számtalan, akkoriban keletkezett irodalmi klasszikus is foglalkozik, most csak egyet mondunk, Álmodik a nyomor (Ady, 1908). A történeti szál felidézésének feladatát Rácz Judit muzeológus, a Józsefvárosi Múzeum munkatársa vállalta magára, aki a szakszervezeti mozgalom előképének tekinthető szakegyletek bemutatása után egyből a kor sanyarú lakáshelyzetére terelte a szót.
Zsúfolt bérlakások, rossz koszt, járványok
Amiben a legfontosabb trend a lakásínség volt, mely annak volt köszönhető, hogy a kiegyezést követő gazdasági fellendülés miatt népességrobbanás következett be a városokban,
Józsefváros lakossága például 1870 és 1900 között megháromszorozódott.
A korban a bérlakás volt az elterjedt lakhatási forma, és a lakásszűke mellett az is nehezítette a munkások életét, hogy a tulajdonosok egyre gyakrabban
stájgeroltak,
azaz árat drágítottak. Emiatt a XX. század első évtizedében már az utcára is vonultak a kiszolgáltatott helyzetben lévő munkások: „Házunkban kitört a lakósztrájk – válaszként arra, hogy a háztulajdonos felemelte a lakbért. Akkoriban nagy volt a lakbéruzsora, és hogy nagy harag gyülemlett fel ellene, az asszonyok hetek óta már csak a lakbéremelésről beszéltek a folyosókon. Szüntelenül a ház tulajdonosnőjét, sok bérkaszárnya birtokosát szidták” – szól Szaton Rezső visszaemlékezése 1910-ből.
A megemelkedett költségek miatt sok család kényszerült arra, hogy ágyrajáróknak adja ki a lakás egy részét,
az ágrólszakadtak tömeges együttélése elviselhetetlen zsúfoltságot eredményezett,
nem mellesleg pedig mindenféle járványok melegágya is volt.
A munkásbérekből tehát alig lehetett kijönni, még a legjobban megfizetett, gépiparban dolgozó munkásoknak sem, aki pedig a könnyűiparban, dolgozott, és ráadásul még nő is volt, annak a jövedelme a gépiparban dolgozó férfiakénak
alig volt több, mint a negyede.
A szűk lakásokban persze az élelem is kevés és egészségtelen volt: „A dolgozó milliók táplálkozása két súlyos bajban szenved. Nem táplálkozhatik jól a munkásember, mert nincs mindig miből. Ez az egyik nagy baj – és ezen ő maga nem változtathat. De abból, mije van, sem táplálkozik helyesen, mert nem ért hozzá. Ez a másik baj. És ezen lehetne változtatni. Egy Ilka utcai kis munkáslakásban a beteg munkás családapát megkérdezte az orvos: – Miért eszik maguk ezt a kemény, fekete, keserű, egészségtelen kenyeret? Hiszen kapni ugyanannyi pénzért jobb ízű kenyeret is. – Az igaz. De olyat nem merek hozni.
Azt nagyon gyorsan megesszük, aztán éhezünk.
Ez tovább tart.” (Hahn Dezső: Mindennapi kenyerünk, Népszava naptár, 1911).
Lecsegés és locsogás
Rácz Judit előadása közben végig egy szalonnával gondosan megágyazott bográcsban rotyogott a hagyma-paprika-paradicsom kombó, közismert nevén a lecsó, mely elnevezés eredete azonban a legkevésbé sem köztudott, sőt egyenesen rejtély, de ez már Cserna-Szabó és Darida beszélgetéséből derült ki: „Szokták mondani, hogy onnan származik a kifejezés, hogy
a kondérban lecseg-locsog a lecsó,
de hát ennyi erővel bármire mondhatnánk ezt, hiszen minden, amit főzünk, az lecseg, meg locsog” – adja meg az est következő szakaszának derűsebb alaphangját Cserna-Szabó.
A szerzőpáros a kapcsolódást Rácz Judit előadásával az egészségtelen vs. nem egészségtelen étel dichotómia felvázolásával vélte megtalálni: „Mondják, hogy a magyar konyha teljesen egészségtelen, és nincs még egy ilyen paraszti zsíros koszt, mint a magyar, ezért aztán
titkoljuk is a magyar konyhát magunk elől is,
meg mondjuk a turisták elől is. Pedig minden konyhának egyébként az ősállapota egy rusztikus jellegű, nagyon vastag tápláló konyha, ugyanis legalább az emberek 90 százaléka mindenhol földműves volt, azokat pedig etetni kellett” – mondta Cserna Szabó.
Darida nem mulasztott el odaszúrni gyermekkorunk menzás étkeztetésének: „Nagyon kreatív, változatos módokon tudják a konyhás nénik elcseszni a legegyszerűbb dolgokat. Vegyünk például egy sajtos tésztát, ami nem tűnik egy ördöglakatnak, megfőzik a tésztát, lereszelik a sajtot, csókolom. De ha túlfőzik a tésztát, nem teszünk sót a főzővízbe, a reszelt sajtot pedig legalább három napig szárítjuk,
utána megszórjuk egy kis konyhásnéni-hajjal,
akkor előáll az idealisztikus, menzás formája a sajtos tésztának” – mondja Darida.
Cserna-Szabó a jelenség okaira világított rá: „a menzán különböző munkafázisok vannak. Tehát, egy ember főzi a húst vagy a csontot, a másik a tésztát, a harmadik a zöldségeket, és egy adott ponton összeöntik ezeket, mint a moslékot. Így viszont nyilván nem lesz íze, mert az a fontos, hogy akármit főzünk – most például ezt a lecsót –, az a lényege, hogy bizonyos idő alatt egyszer csak összeérnek, átmennek egymásba az ízek, és öt-hat íz egy hetediket létrehoz” – világított rá a menzai étkeztetés egyik anomáliájára az író.
A beszélgetés ebben a mederben folyt tovább, szóba került Cserna-Szabó legutóbbi, Zerkó című regénye, a végén pedig a Vasas Könyvtár levelezőlistájának hű tagjai és a Katalist nevű, múzeumi és könyvtári dolgozóknak szánt levelezőlista feliratkozói nagy megelégedéssel vették magukhoz az elkészült lecsót.
Képek: Huszár Boglárka
