Hogy miért éri meg nekik fél nap alatt összepakolni, minden munkát lemondani, negyven órát autóban utazni, majd hat napot végigdolgozni úgy, hogy maximum négy órát alszanak egyben, azt is autóban ülve, konzerven élve – mindezt úgy, hogy egy fillért nem kapnak a munkájukért –, csak az értheti, tudhatja, aki szintén próbálta. Viki életébe úgy jött a keresőkutyázás, hogy abba kellett hagyniuk az agilityt előző kutyájával, Mangóval, és kellett valami elfoglaltság, ami lefárasztja a kutyát. Szerelem lett a keresőkutyázásból, így mostani kutyáját, Ninját már kifejezetten abban a reményben választotta ki nagy körültekintéssel, hogy alkalmas legyen erre a feladatra.

A kutyát jobban félti, mint magát
Párja is csak olyan lehet egy keresőkutyásnak, aki maga is hasonló „őrült”, vagy valami furcsa okból kifolyólag a végletekig elfogadó. „Amikor mentünk autóval Törökország felé, valami rettenetes zene szólt a rádióból, mondtam is az útitársamnak, hogy kapcsoljuk ki. Elkezdtünk beszélgetni, és megkérdeztem, na és a magánéleted milyen? Mire azt válaszolta, hogy
lehangolóbb, mint ez a nyivákolás volt a rádióban”
– meséli nevetve Viki, mikor arról kérdezem, hogyan lehet szociális életet vagy párkapcsolatot fenntartani úgy, hogy az életünk egy kutya körül forog, akinek a képzések mellett a tréninget, fizioterápiát, pihenést, edzést, megfelelő táplálkozást kell biztosítani nap mint nap.

Kérdezem azt is, hogy amikor kint voltak a misszión, a saját életét féltette jobban, vagy Nijáét. „Nyilván a kutyáét!” – vágja rá gondolkodás nélkül.
Fél év kell kiheverni
Vikiéknek ez volt az első éles akciójuk. Ninja 7 éves, másfél éves korában tette le az alkalmassági vizsgáját, kétévesen a B szintű vizsgáját , amivel már lehet misszióra menni, háromévesen pedig a nemzetközi bevethetőségi vizsgát romkutatásra. Rendszeresen tréningeznek, ezek több napos vagy akár egész hetes utak külföldre, amit keményen végigdolgoznak. A Mancs a kézben mentőkutyás egyesületnél kezdtek, de a további fejlődés érdekében váltottak, jelenleg a szlovén csapat tagjai, így a legtöbb kiképzésük Szlovéniában történik.

Viki egyébként most már teljes állásban kutyakiképző tréner. A legtöbb foglalkozásra Ninja is elkíséri, és sok esetben aktívan részt is vesz az órákon, segít betanítani a kezdő kutyákat alapvető engedelmességre, városi szocializációra stb.
Tulajdonképpen évek óta várták ezt az akciót, jobban mondva Viki várta. Kétszer már riasztották, összepakolt mindent, majd mégsem indult el a csapata, így most már nagyon benne volt a mehetnék, pusztán attól boldog volt, hogy végre sikerül kijutni egy éles misszióra.
Szerencsére már a szülei is elfogadták, hogy ez az élete és szenvedélye. A korábbi két riasztásnál már beletörődtek, hogy megy, most is anyukája segített az útra felkészülni, pakolni.
„Persze azért pityergett kicsit, mostanra esett le neki, hogy én tényleg nem viccnek szántam ezt a keresőkutyázást” – meséli.
Bár ők Ninjával nem találtak túlélőt, hiszen ilyenkor nagyon kevesen találnak, és óráról órára csökken az esélye is, abszolút pozitívan élte meg a kint töltött napokat. A fizikai fáradtságot már kipihente, viszont az egész helyzet stressze most kezd leérni és feldolgozódni nála, így azt gondolja, fél évre minimum szüksége lenne, hogy lelkileg is készen álljon egy újabb bevetésre.
Ninját a siker motiválja
„Február 6., hétfő reggel. A törökök rémálma életre keltette az én álmomat, hogy romon segíthessek a bajbajutottakon”
– így indul Viki beszámolója a történtekről a Facebookon.
Mivel benne vannak a Hunor Mentőszervezetben is, így amikor hétfő hajnalban értesült a törökországi földrengésről, először velük tervezett menni. Délre kiderült, hogy ők csak két hivatásos kutyát visznek magukkal, így oda nem férnek be önkéntesként. Délutánra sikerült egy másik csapatot szerezni, a Caritast, akikkel elindulhatnak következő nap, így azonnal el is kezdett pakolni, lemondogatta a magánóráit a hétre.
Kedd hajnalban vette kezdetét a 40 órás autóút, ez volt a misszió legnehezebb része, ráadásul már tombolt benne a tettvágy, úgy érezte, sosem érnek oda.
A mentőcsapatok táborában aztán nem jutott nekik ágy, de ezen nem akadt fent, még jobban is jártak, hogy a kocsiban aludtak állófűtéssel, kint ugyanis mínusz 10 fokra is lehűlt a levegő éjjel. Szerencsére Ninja alkalmazkodó, a tréningek alatt is meg kellett szoknia, hogy bárhol képes legyen pihenni, akár zajban, gépek között, így ezzel nem volt gondjuk. Mivel az ő pihenése és fizikai jólléte volt a legfontosabb, Viki végig figyelt rá, hogy meddig terhelheti, mit bír még el. Táplálva is jobban volt, mint az emberek csapata, ilyenkor ráadásul másfélszeres adagot kap.
Ninja feladata az, hogy minél ügyesebben mozogjon a mozgó, instabil romokon, minden résbe be merjen menni, akár egyedül is, körbeszaglásszon, és jelezze, ha élő embert talál. Viki kézjelekkel és vezényszavakkal, nyakörv, póráz nélkül vezeti a kutyát, nehogy beakadjon valahova, és ő biztosítja, hogy a kutya mindenhol járjon, mindenhol szagoljon. Időnként nem Viki emeli meg a résbe, hanem egy tűzoltó, ezzel is rendben kell lennie a kutyának. Mint megtudtuk, az ilyenek miatt nem szoktatja le Viki például az emberekre ugrálásról, egy keresőkutyánál előny, ha megvan ez a közvetlenség az emberek felé.

Mivel a kutyának nem lehet elmagyarázni a misszió célját, a gazda feladata, hogy mire éles bevetésre mennek, kiismerje és felkészítse, és kellőképp motiválható is legyen. Vannak falánk ebek, akiknek a jutalomfalat is elég. Ninja nem ilyen, neki sikerélményre van szüksége ahhoz, hogy ne lankadjon a lelkesedése. Mivel egy ilyen akcióban jó arány, ha egy egész csapat talál egyetlen élő embert egy hét alatt, ezt a sikert csak úgy tudják neki biztosítani, hogy amikor Viki látja a fáradás jeleit, csapattagokat küldenek be a romok alá. Így a kutya megtalálhatja, sikert élhet át, lesz lelkesedése továbbmenni.
Hat napig életveszélyben
Bár konkrét veszélyhelyzetbe nem kerültek, mégis most kezd letisztulni Vikiben, hogy hat napon át minden nap az életüket kockáztatták. A legnagyobb veszélyt egy ilyen mentésnél az utórengések jelentik, szerencsére amíg ők kint voltak, csak kisebbek voltak, de hazajöttük után jött egy nagyobb is. Akkor zuhant rá: milyen mázli, hogy ők már itthon vannak.
„Önkéntesek vagyunk, nem katonák”
– mondja arra a kérdésre, hogy mondhatnak-e nemet egy-egy konkrét helyzetre, bár ilyen nem fordult elő.
Olyan viszont igen, hogy egy beomló födém alá kellett a kutyáknak bemászni egy parkolóba, folyt a víz, ott azért elég gyorsan néztek szét a kutyák, de nem is jeleztek élő embert.
A csapat többi tagja és a mentőtáborban lévő emberek folyamatosan erőt adtak egymásnak, motiválták egymást. Segített az is, hogy jöttek a hírek folyamatosan, amikor élő embert találtak, ez reményt adott, hogy érdemes még kimenni, vannak, akik mentésre várnak. Ugyanakkor frusztráló is volt persze, hogy nem ők találták meg az adott embert. Így, hogy a csapatnak sikerült egy élőt kihoznia, sikerélménnyel tértek haza mindannyian.


Visszatértükkor sok felajánlást kaptak, pszichológus, kutyáknak masszőr, fizioterápia, ezekkel élnek is és nagyon hálásak érte. Ninja mozgása egészen kötötté, szögletessé vált a misszió után, hiszen nem volt lehetősége lefutnia magát úgy, ahogy itthon szokta, de a masszázs kihozta már belőle a feszülést, újra a régi. Viki is tervezi igénybe venni a pszichológusi segítséget, úgy érzi, van még mit feldolgoznia.
A mentésben résztvevő 167 magyar, köztük 31 önkéntes államfői köszönetnyilvánítást is kaptak Novák Katalin köztársasági elnöktől a Sándor-palotában.
Korábbi interjúnkban Nyeste András önkéntes kutató-mentővel beszélgettünk a törökországi mentésről:
Fotók: Mile Máté