Foglalkozása szerint jogász, viselkedéskutató. Miért ezeket a területeket választotta, mire volt kíváncsi?

A joggal kezdtem, ami az emberi viselkedést próbálja szabályozni. De hogyan tudjuk szabályozni az emberi viselkedést, ha nincs modellünk arra, miért és hogyan viselkednek az emberek? Erre keresi a választ a pszichológia. Igazából minden társadalomtudomány alapja a viselkedéstudomány. A közgazdaságtan is pszichológia, a gazdasági viselkedések összességének kutatása. Ezért kezdtem el pszichológiával foglalkozni egy egyetemi kutatói ösztöndíj keretében, majd következett a doktori képzés, a jog és a pszichológia kutatása, tanulmányozása, ami kiszélesedett társadalomelméleti vizsgálódássá.

Hogy látja, a sok-sok emberrel foglalkozó tudományterület (pszichológia, filozófia, szociológia stb.) mennyire fejtette meg az embert? Bővíthető-e az emberről szerezhető tudás?

A viselkedéstudományok rendkívül sikeresek, ma nagyon sokat tudunk az emberről – ami persze veszélyes is, ugyanis e tudás birtokosai könnyen manipulálhatnak minket. Tudományos értelemben a gond inkább ott van, hogy a különböző tudások hogyan integrálhatók egy emberképbe. Vegyük példának a depressziót. A kognitív pszichológia felől közelítve úgy látjuk, ezt az élménymintázatot a tanult tehetetlenség és a negatív gondolkodási mintázatok hozzák létre. Ezzel szemben az egzisztencialista szempontú filozófia úgy vélekedik, hogy a lét abszurd dolog, egy egyértelmű értelemmel nem rendelkező világban kell rövid életet élnünk, ami kivétel nélkül kudarccal, a halállal végződik – egy ilyen valóságban ki ne lenne depressziós? De a szociológia megint mást mond: a durva egyenlőtlenségek, a társadalmi igazságtalanságok következtében elszenvedett folyamatos kudarc taszítja az embert depresszív állapotba. Nem véletlen, hogy a depresszió leginkább az alacsony szocioökonómiai státusszal függ össze. Most kinek van igaza? Minden megközelítésből kicsit más megoldás következik, így nehéz egységes modellbe integrálni a viselkedéstudományokat.

Nagyon sok tudományos eredményhez férhet hozzá a hétköznapi ember, ellenben az látszik, hogy sokan áltudományos, könnyen befogadható ismeretekhez fordulnak önmegismerési célzattal. Erről a jelenségről mit gondol?

Szerintem az önismereti mozgalmak kiszélesedése és

Sokan úgy látják, hogy a fiatal generációk sokkal reflektáltabbak, rákérdeznek önmagukra, ez pedig felszabadító erejű lehet. És minden eszköz, ami ebben segíti az embereket, jó. De az is igaz, hogy ezek a segítő könyvek gyakran nagyon individuális megközelítésűek, túlbecsülik azt, hogy az egyénnek milyen hatalma van a tulajdon mentális jólléte felett. Figyelmen kívül hagyják, hogy az ember a társadalomban létezik. Egy nő ma nem azért szorong feltétlenül, mert rossz gondolkodási sémái vannak, hanem mert irreális testképelvárásokat támaszt vele szemben a kultúra. A „gondolkodj pozitívan”-típusú, mentális újrakeretezésen alapuló konyhapszichológiai módszerek végül sokszor csak az egyént hibáztatják olyan környezeti okokért, amiért nem is felelős.

Néhány évtizeddel ezelőtt a felnőtté válásnak voltak sarokpontjai. Mára ez átalakult, a határok összemosódtak: aki önálló keresettel rendelkezik, attól még nem biztos, hogy képes az önálló, a szüleitől független életre stb. Mikor változott meg a felnőttség definíciója a korábbi évtizedekhez, évszázadokhoz képest?

Korábban léteztek szociális mérföldkövek – házasságkötés, gyerekvállalás –, amelyek elérése egyet jelentett a felnőtté válással. Hozzátartoztak a különféle beavatási szertartások, rituálék, amik jelentőségteljessé tették ezeket a fordulópontokat. Mára ez gyökeresen megváltozott, a

már nincsenek készen kapott életforgatókönyvek. A felnőtté válás is átalakul és pszichológiai természetű lesz, nem pedig szerepekhez kötött, például a szülőséghez. Az lesz felnőtt, aki független, érett, a belső gyermeket kontrollálni képes személyiség.

Aki egyszer felnőtté vált, megtörténhet vele, hogy elveszíti a felnőtt státuszt? Statikus állapot a felnőttség?

A kortárs felnőttségfelfogásban benne van, hogy elveszíthetjük, ez pedig szorongáskeltő lehet. Jöhet egy válság, s valaki a válása után, megfelelő anyagi háttér hiányában arra kényszerül, hogy hazaköltözzön a szüleihez. Ekkor még az ág is húz, nem elég, hogy nehéz érzelmi helyzetben vagyunk, azzal is szembesülnünk kell, hogy nem felelünk meg a társadalom sokszor irreálisan magas felnőttség-mércéjének.

Az ön definíciójában ki a felnőtt?

Annak örülnék, ha a felnőttség nem az anyagi függetlenségről, az egyéni önmegvalósításról szólna. Ha

Hogy az önmagunkért vállalt felelősség terjedjen odáig, hogy vállalom a felelősséget a másikért is. Közben az is van, hogy a gyerekek játékosak, jól tudnak a jelenben lenni, ami a felnőtteknek nem mindig sikerül, számukra minden projektté válik. A gyermeki létet sem kellene a felnőttségnek negatív ellentétpárjaként elképzelni, inkább bennünk rejlő, kölcsönösen értékes létmódnak kellene kezelni.

A lokális és globális problémák, a háború közelsége, a nehezen követhető változások, a klímaváltozás veszélye, a jövő bizonytalansága nem azt a természetes reakciót váltja ki, hogy az ember egyszerűen hátat fordít a valóságnak, és gyerekmódon a játékba, az apró örömökbe, élvezetekbe, a telefonjába menekül?

A játékos, gyermeki módot nem mosnám össze azzal, ahogy az okostelefonunk a jelenben tart minket. Az egyik kreatív, spontán, nyitott jelenlét, amivel nincs baj, a másik beszűkült, töredezett, elszigetelt jelenlét.

ezért nagyon nehéz harcolni ellene. Erre mondják: ha kaszinóban nősz fel, ne csodálkozz, hogy függő leszel. Igazából mind nyerőgépet hordunk a zsebünkben, és ezt fontos tudatosítani, amikor okostelefont adunk a gyerekeinknek. Jonathan Haidt szociálpszichológus idén megjelent könyve, az A szorongó generáció összegzi az elmúlt évtizedek kutatásait, és arra mutat rá, mekkora veszélyt tartogat az okostelefon-alapú gyerekkor a fiatalokra nézve. Az USA-ban például a serdülőkorúak öngyilkossági aránya csupán 2019–2021 között a lányok körében 167 százalékkal, a fiúk körében pedig 91 százalékkal nőtt. A depresszió valószínűsége a közösségi médiában töltött órákkal párhuzamosan nő, ami a fiatal lányokra különösen mérgezően hat. Elgondolkodtató, hogy felügyelet nélkül nem engedjük el a 8 éves gyermekünket barangolni a Városligetbe, de a jóval veszélyesebb digitális térbe gond nélkül.

A tradíciók átalakulása, a konzervatív értékek elutasítása mennyiben nehezíti meg a párválasztást, a családalapítást, vagy nincs ilyen összefüggés, ezek egymástól független dolgok?

Tradicionális értelemben párválasztás nem is volt, vagyis nem úgy, mint ma. Az emberek nem választottak párt, a családok, a közösségek választottak. Azt sem érzelmi alapon, hanem gazdasági megfontolások szerint. Amit mi párkapcsolatnak hívunk, társadalmi léptékben nagyon friss, kevesebb mint 100 éves konstrukció, és ekként nagyon sérülékeny. A fő probléma az, hogy amit nem kapunk meg nagyban – a közösség érzését vagy az élet értelmét –, sokszor a párkapcsolatokban keressük, emiatt pedig túl sok elvárást támasztunk, ami szétfeszíti a kapcsolatot. Ma a minimum, hogy a partnerünk a legjobb barátunk, haverunk legyen, megélhessük vele az intimitást, a biztonságot, de a szenvedélyt és a vad szexualitást is.

Ez a minimum, nem?

Dehogynem. De ezek egy része egyenesen ellentmond egymásnak, hiszen a szenvedélyhez bizonytalanság szükséges, az intimitáshoz viszont nem feltétlenül jó a bizonytalanság. Nem biztos, hogy mindent meg tudunk kapni egyetlen embertől. Kortárs viszonylatban az a morális alapja van a kapcsolatnak, hogy meglegyen a boldogság, s ha tartósan nincs meg, továbblépek. Az érzelmeink viszont nagyon változékonyak, ami bizonytalan alapja egy kapcsolatra. A párválasztást emellett erősen rontja a fogyasztói szemlélet.

és én arra törekszem ezen a piacon, hogy a legjobb áruhoz férjek hozzá. Ennek nincs semmi köze a szeretet köteléket jelentő, komoly befektetést, hozzájárulást igénylő valóságához. Ebben az értelemben a szeretet egy konzervatív olvasata lehet segítség.

A tudomány mit mond, kik maradnak együtt évtizedekig?

Egy kutatás szerint azok, akik realisztikusan látják, hogy a másik milyen, hosszabb ideig maradnak együtt, mint azok, akik a rózsaszín köd elmúltával a kezdeti időszakban tapasztalt romantikus elképzelést hiányolják, vágyják vissza kétségbeesetten.

Machiavelli nagyon negatívan nyilatkozott az emberi természetről. Látva az emberi viselkedést, reakciókat, neki volt igaza? Vagy az ember több, mint egy önző, manipulálható, mohó lény, képes változtatni a viselkedésén, fejlődni a jobbá válása érdekében?

Nem gondolom, hogy az ember velejéig romlott lény. Egyes kutatások azt egyértelműsítik, hogy

Patkányoknál figyelték meg, hogy amikor az egyik ketrecben egy csoki, a másikban egy fajtársuk volt a rács mögött, gondolkodás nélkül kiszabadították a másik patkányt, majd közösen ették meg a csokit. Egy másik kutatásban majmok és kisgyerekek két zseton közül választhattak, az egyik zseton mindkét játékosnak egyenlő jutalmat kínált, míg a másik zseton csak a választónak kedvezett. Meglepő módon, mind a gyerekek, mind a majmok az egyenlő elosztást részesítették előnyben, és együttműködően viselkedtek. A családi, baráti hálózataink összetartása, a kötődés a fajunk evolúciós túlélésének alapja, így az emberekben rengeteg proszociális ösztön van. Mítosz, hogy az ember alkatilag önző lény. Az más kérdés, hogy a kultúra, ami az ember második természetét meghatározza, ma az önzőség eszményét programozza belénk, ami az együttműködés ellen hat.

A szegényebb fiatalok milyen megküzdési stratégiákat választhatnak az életminőségük javításáért?

Az egyenlőtlenségek egyik kellemetlen sajátossága, hogy a meglévő, hosszú ideje tartó problémákat nem lehet egyéni stratégiákkal feloldani. Az egyenlőtlenségi dimenziók – a periférián élés, az oktatáshoz való egyenlőtlen hozzáférés, a családi környezet – összeadódnak, és ma leküzdhetetlen gravitációs teret alkotnak. A szűkösségnek ráadásul van egy pszichológiai dimenziója. A szegénység beszűkíti a gondolkodást,

Fontos, hogy emiatt senki ne érezzen irracionális szégyent, ne vegye a személyes kudarcának. A közösség hibája, hogy az embereket a perifériákon hagyja. Érvényesíteni kellene, megfelelő eszközökkel, hogy a társadalom lépjen fel az egyenlőtlenségi dimenziókkal szemben. A magyar állam ugyanis még mindig elég gazdag ahhoz, hogy mindenkinek biztosítani tudja a normális életfeltételeket.

Min múlhat, hogy ugyanabból a környezetből az egyik ember képes kitörni, a másik meg nem?

Tény, hogy ezekből a társadalmi csapdákból szinte lehetetlen a kitörés. Rejtély, hogy egy-egy egyén hogyan gyűri le az akadályokat, hogyan jut túl a nehézségeken. Talán volt az életében egy szeretetteli, megtartó nagymama, egy vele foglalkozó, őt támogató tanár, vagy olyan zseniális génekkel rendelkezik, hogy semmi nem hátráltathatja az előrejutásban. Annyira sok változó van, hogy nem tudjuk, honnan jöhetett az az erő, ami segítette, hogy a közegének hátat fordíthasson. Fontos tudni, ezek a sikertörténetek mindig a kivételt jelentik.

Mi az ember minden korban változatlan, pozitív előjelű tulajdonsága, ami 500 éve és ma is az értékrendjének része?

Mondhatnám az empátiát. Hihetetlen dolog az együttérzés képessége, olvasni tudjuk mások érzelmi állapotait. Amikor az egyik ember látja, hogy a másik szenved, ténylegesen, zsigerileg átérzi a fájdalmát. Az empátia útjai persze blokkolhatóak. Manipulatívan elérhető, hogy az embertársainkat tárgyként kezeljük, ebben például a náci propaganda nagyon sikeres volt. A tárgyak nem éreznek, így nehéz velük empatikusnak lenni. Manapság különben ezt csinálja a közpolitika a hajléktalanokhoz való viszonyunkkal – az undor érzését próbálja aktiválni bennünk, ezzel támogatva az ellenük végrehajtott intézkedéseket.

Fotók: Mile Máté