„A kiszolgáltatottság megélése méltatlan, ijesztő, elkeserítő érzés. Az a tapasztalatom, hogy bizonyos helyzetekben könnyebben fogad el segítséget az ember akkor, ha tudja, közben viszontsegít a másiknak, mert az megszünteti az alá-fölérendeltség képzetét” – mondja Körmöndi Dóra mentálhigiénés szakember, képzésben lévő pár- és családterapeuta, aki egy vidéki kórház pszichiátriai osztályán tart csoportfoglalkozásokat az ott kezelteknek.

Hollandia előtt egy kis mélyvíz

Az élete hamarosan új fordulatot vesz: családjával – férje munkája miatt – külföldre költözik. „Teljesen ismeretlen környezetben folytatom az életemet, ahol idegen lesz számomra minden és mindenki.” Elhatározta, kipróbálja magát egy olyan közegben, ahol ez az érzés meghatározó. Így jött az ötlet: Ukrajnából menekült édesanyáknak szervez – ukrán nyelvtudás híján – angol nyelvű támogatói csoportot. A Horánszky utcai Jezsuita Menekültszolgálathoz jelentkezett önkéntesnek, ahol lehetőséget és támogatást kapott a csoport megszervezéséhez.

Nem köntörfalazott, az első foglalkozáson színt is vallott a csoporttagoknak. „Az ismerkedő körben elmeséltem, hogy hónapokon belül Hollandiába költözök, és amíg nem tanulok meg hollandul, úgy tervezem, angolul fogok dolgozni. Elmondtam, hogy korábban nem tartottam foglalkozást idegen nyelven, ezért kissé be vagyok tojva, ennek ellenére és éppen ezért is végtelenül hálás vagyok, hogy eljöttek és köztük lehetek, mert ez nekem is nagy segítség. Láttam rajtuk,

Nem csak nekik új ez a helyzet, hogy idegen közegben, idegenek között, idegen nyelven kell megszólalniuk.” A közös félelem közös kapcsolódási pontot is biztosított, ezzel egy lépéssel közelebb is kerültek egymáshoz mindannyian.

Nem tudják magukat jól érezni távol a hazájuktól

A jezsuita szervezetben úgy tapasztalják, hogy az Ukrajnából menekült nők nagy része robotüzemmódban – érzéseiket kizárva, lenyomva – igyekeznek túlélni, átvészelni a háborús időszakot, ezért a vezetőség azt javasolta Dórának, lehetőleg könnyed kikapcsolódást ígérjen a programjában, az érzelmek terítékre kerülését igény szerint vezesse be a foglalkozásokra.

A csoportindítás előtt menekült nőkkel foglalkozó több kollégájával is konzultált. A Londonban élő, ukrán származású pszichológusnő, Marina abban segítette Dórát, hogy jobban ráláthasson arra, hogyan is érzi magát a háború elől menekült nők többsége. „Azt mondta, bár biztonságban vannak,

Egyfelől aggódnak az otthonmaradottakért, másfelől nyomasztja őket, hogy nincsenek ott, nem tudnak segíteni, ettől árulónak érzik magukat. Közben egy telefonos applikáción át folyamatosan követik a bombázásokat. Nem szabadulnak meg a háborútól, ha el is jönnek Ukrajnából, mert a háború mindenhol kísérti őket.”

Dóra is úgy tapasztalta, hogy a csoportjában résztvevő anyák is visszavágynak a családjukhoz. Hiába vannak lehetőségeik ebben az országban,

nem tudnak elköteleződni. Ez pedig még inkább erősíti a belső feszültséget.

A jelenlét számít

Az ötalkalmasra tervezett, de menet közben nyolcra bővített foglalkozássorozatot, amit Let’s chat and grow! (Beszélgessünk és erősödjünk!) címmel hirdetett meg, úgy építette fel, hogy a közösségi élményen felül az édesanyákat stresszkezelő eszközökkel is felvértezze. Tanított nekik légzőgyakorlatokat, stresszlevezető módszereket, és végeztek progresszív relaxációt is (ez az izmok megfeszítésének és ellazításának a váltakozásán alapszik).

Mint minden támogató csoportban, ebben is közösen állították fel a csoportszabályokat, amire azért van szükség, hogy minden résztvevő biztonságban érezze magát – mondta Dóra. Például titoktartásban, ítéletmentes hozzáállásban, a másik tiszteletteljes meghallgatásában egyeztek meg, de fontos szabály volt az is, hogy mindenki csak annyit oszt meg magáról, amit komfortosnak érez, arról beszél csak, ami nem érinti kellemetlenül. „Míg az angolom miatt aggódtam, igazából

meghallgatta őket, hagyta, hogy a saját tempójukban kibontakozzanak.”

A tehetetlenség szimbóluma: a sün

A foglalkozás előrehaladtával előtérbe kerültek az érzelmek, ezért döntött Dóra a foglalkozássorozat kibővítése mellett. A biztonságos közeg helyt adott volna a mélyebb beszélgetésekre, de a résztvevők angoltudásának különbsége miatt ez nem ment gördülékenyen. Dóra, ezt látva, az utolsó három alkalmon művészetterápiás eszközöket vetett be. Szerinte ugyanis az alkotói munka nemcsak kikapcsol, lelazít, hanem

segít a nyelvi akadályok leküzdésében is.

A foglalkozások végeztével a csoporttagok mindig címet adhattak egymás munkájának anélkül, hogy értelmezték volna. Az alkotás gazdája pedig reagálhatott a címválasztásra. Az egyik alkalommal, amikor agyagozott a csoport, az volt a feladat, hogy a legdominánsabb érzésüket mintázzák meg. Az egyik anya egy sündisznót készített, aminek a mellkasából is tüskék álltak ki. Azt mondta róla, az őt ​leginkább nyomasztó tehetetlenséget szimbolizálja.

Egy másik alkalommal két fát festettek a résztvevők: az egyik azt ábrázolta, amilyennek jelenleg látják saját magukat, a másik pedig azt az állapotot mutatta, ahogyan lenni szeretnének. „Ketten is rajzoltak olyan fát, ami tele volt mindenféle gyümölcsökkel. Varázsfának nevezték el. Az egyikőjük úgy kommentálta, bár azt hitte, kihaltak belőle a jó érzések, kiüresedett érzelmileg, a viruló fát nézve rájött,

a szépség átélése iránti vágy.”

Néven nevezett érzések

Az utolsó foglalkozáson, amikor posztert készítettek a csoportbeli élményeikről, az egyik nő megjegyezte, ezeken a foglalkozásokon jött rá, hogy az érzéseit nevén kell neveznie, mert csak akkor tudja, mivel is áll szemben, és akkor van esélye megküzdenie velük.

A csoportvezetőnek a legnagyobb sikert és örömöt az okozta, ahogy a búcsú után az anyák az udvaron csoportba tömörülve beszélgettek. „Arra gondoltam,

lett köztük kapcsolat, így már számíthatnak egymásra.”

Képek: Jezsuita Menekültszolgálat, Körmöndi Márk
Nyitókép: Freepik