Kurvázni akar, de ez már az első kérdéséből sejthető. „Most más szükségem van, mint regényt olvasni” – így tájékoztat, miután elmesélem, hogy Nádas Péter megírta a találkozókat. Vagyis orgiák zajlottak a fák között a szocializmusban, csak ő a jeleneteket a Margitszigetre helyezte át a regényében egy interjú szerint. „Nádasdy Ádám?” – kérdezi, ez a név ismerősebben cseng neki, de nem számít, csak hogy ő izgatottan várja a kapunyitást itt, ahol kerítés sincs. Derűs, udvarias. Tekintetében informatív csintalanság. „Amúgy nem szoktam kijönni” – folytatja, és hihető, hogy szintlépésre készül. Az Orczy-kert melletti Hugonnai Vilma tér messze van innen, oda nem küldeném el. Ráadásul a Hugonnain csak lány prostituáltakat láttam, és ő a Népligetnél férfiakat keres. Ez a tippem, mert szinte behív magával a parkba, mielőtt eltűnnék.
Hugonnai Vilma volt az első magyar okleveles orvosnő. Elnevezni róla egy teret a Semmelweisnél egy 2020-as lépés a női egyenjogúság felé. Persze, az összkép módosításra szorul, mert nem a Göncz Árpád városközpont kap női nevet, hanem a kiesőbb vagy kisebb helyek. A feminista szándék mégis valóságos. Csak a közelben autósnak, gyalogosnak intő lányok ügyfelei a kevésbé feministák. Bár miért is kellene igazodniuk a hely szelleméhez? Nincs kapcsolat, csak véletlen egybeesés és viszonylagos béke. Legalábbis itt még nem tapasztaltam, hogy beszólnak, mint mások a Blahán, ha a „nem szeretnél valamit?” kérdést megköszöntem. „Buzi vagy?” – rikkantották a hátamba, amíg eltűnőben voltam. A Nyugati aluljáróban evés közben mondtam nemet valakinek. Túl közelről, szinte a gyrosom belsejéből kérdezett. Örvénylő szósz, huncut káposzta, kiderülhet, hogy nekem nyújt szolgáltatást, ha váratlanul belekóstol a vacsorába. Ha elfogyott, eltűnhetek.
Mennyire más volt egyszer az Üllői úti árnyék, akit azért nevezek így, mert úgy ajánlotta magát egy bolthajtásból, félhomályban, mintha azt szeretné, hogy észre se vegyem. „Nem szeretnél semmit?” – kérdezte. Az üzleti érzék talán csak látszólag hiányzott belőle, mert volt ebben elegancia. „Nem szeretnél semmit?” „Nem kell innen semmi” – visszhangozta Krasznahorkai László, de a lánynak nem idéztem tőle, inkább eltűntem. Ő is mondhatta volna az irodalomra, hogy most más szüksége van: „itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi”.
Egyébként sétálni szeretnék. De ha biciklizem, akkor is megszólítanak. Mint az a hajléktalan, aki kézfogásokat gyűjt. Forinttal sem sértem meg, de az semmi (tényleg az), viszont, ha utána elfogadnám a kézfogását, már többet adnék, mielőtt eltűnök. Elkerült érintések koreográfiáit követi a város. De miért ne érezné valaki, világjárvány előtt vagy után, hogy ha kezet sem fognék vele, akkor ő a szándéka ellenére van eltűnőben? Bárki sejtheti, hogy ez milyen lehet, ha vált már egy beszélgetés hajléktalanjává. Vagy egy vitában, egy veszekedésben élte át, hogy az egyik fél, esetleg ő, eltűnni látszik, pedig nem mozdul.
Valamikor legördült egy kommentsor Facebookon, a rácsodálkozás végtelenjeként. A beszámolók szerint „mindenki kereste / okát a furcsa szagnak” (Borbély Szilárd: Végső Dolgok), és megtalálta, hogy figyelmeztessen. Egy tömegközlekedésből kiszervezett büdös emberről ugyanazt mondták egymás után 104-en. „Bűzleni” annyi, mint eltűnni ebben a tényben. Bűzleni annyi, mint átélni, ahogy betol a bűz egy sarokba, mint az óvatosság vagy a szégyen azt a lányt az Üllőin a maga fedezékébe. Nincs helyed? Keress egyet, ahol nem érzik a tested, ott nem haragszanak rád. Hálás lehetsz. Hálás vagy a haragnak is, mert ahhoz már viszonyíthatsz. Csak nem baj, ha van igazodási pontod. Nem árt.
A szerzővel, Borsik Miklóssal pár hete készített podcastunk itt hallgatható meg:
Nyitókép: Huszár Boglárka
