Az, hogy a teste ennyire remeg, na, az eléggé idegesítette.

Munkába menet a villamoson egy szétmálló arcú nő ült vele szemben, édeskés illatot árasztott, a körme hosszúra nőtt, és egy piszkos konyharuhába törölte az orrát. A konyharuha tetszett volna Gabriellának, ha nem színezik a letörölt takony sárgás maradékai az egyéb, ismeretlen eredetű, sötét koszcsíkok mellé kenődve. Mégis, az anyagán látszott, hogy régi, nem egy szokásos IKEA-évjárat, és Gabriellának a nagyanyját juttatta eszébe meg azt a szót, hogy „kredenc”. Ropogós szó, mintha apró kavicsok ütődnének egymáshoz, mégis tele van vidámsággal. „Gabcsikám még a cukrot hozzad ide a kredencről”, mondja neki mama, és aztán a fahéjat, a fakanalat, a tojást, és végül mindent betölt a nyers tészta meg a fahéjas reszelt alma illata, mindent, vagy legalábbis Gabriellát.

Most viszont a szemben ülő testből áradó, cukorbajra utaló édesség enyhe szarszagot nyomott el. Gabriella két megálló hosszáig együtt érzett vele, vagy legalábbis megpróbált, de a hányinger és a félelem erősebb volt. Felállt, de még ez sem tudta elvenni a kedvét. A testéét, mármint. Merthogy neki egyébként nem is volt kedve. Munkanap kezdődött végtére is. Szürke november.

Pasztell rózsaszín velúr magassarkújára sárfoltok fröccsentek a körúton, miután leszállt, és sietni kezdett, hogy ne késsen és hogy ne figyeljen már magára. Egy fodrászat előtt három nő dohányzott, mellükön feszült a fekete műanyagkötény, amelyik Gabriellát a röntgenasszisztensekre emlékeztette, távolabbról pedig a rákra. Ő is dohányzott nagy ritkán, de a kirakat előtt ácsorgó, füstöt fújó nők látványától mindig viszolygott. Kivétel nélkül együtt járt egy fintorral és az orr alatt megcsillanó, pihénél erősebb szőrszállal. Vagy egy kiélt tekintettel és félig feltöltött ajkakkal, ezek híján egy lakk bokacsizmával, amelyre rásimult egy, a turkálóban vásárolt passzentos farmer. Gabriella számára mindenkiből ugyanazt hozta ki az utcai cigiszünet: az irritáló hétköznapiságot.

Elhagyta a gyrosozót, az indiai boltot, a vegán kifőzdét, és a remegése lüktetéssé vált, amikor belökte az irodaház üvegezett lengőajtaját nyolc óra ötvenkilenckor. Csak Szilárd ne legyen itt, csak ő ne, könyörgött magában, de tudta, hogy feleslegesen. Szilárd öt éve ott volt minden egyes nap, szuszogott a projektjei fölött, meg ciccegett, ha nagyon ideges lett. Izzadt a homloka és az inge ujjával törölte le. Okos volt, sőt, briliáns Gabriella szerint, és idegesítő. Valahány gyereket nevelt, és nagyjából a második házasságában élt, alkalmanként boldogtalanul. Vagy hát a harmadikban: kit érdekelt? Mindenképpen hiányzott a logika abból, hogy Szilárd előző pénteken Gabriellánál találja magát, abból pedig még inkább, hogy Gabriella attól rettegjen, hogy Szilárd megpillantja a reggeli meetingen és mindent leolvas az arcáról: hogy beragadt abba az első sóhajba a nappalija falának támasztva, félig felhúzott szoknyában és teljesen kigombolt blúzban. Levágták az időt akkor a mozdulat elején és végén, és így az a néhány másodperc függetlenné vált attól, hogy milyennek látja Szilárdot úgy egyébként: izzadós mancsúnak, aki ráadásul kevés vizet iszik, és ez érződik a leheletén.

Bassza meg, legalább szerelmes lehetett volna.

Felakasztotta a kabátját, és a tárgyalóba sietett. A laptopja monitorján egy pandamackó játszott egy bambusszal. A Windows ezt dobta. Gabriella rámeredt a medvére: az orrán csillant a távol-keleti nap. Ha feloldja a képernyővédőt, megtalálja a mai prezentációját. Nem oldotta föl. A kollégái lassan leültek az asztal köré: Márti, Zsombor, Lilla, Matyi. Gabriella köszönt nekik, majd rányomott a képernyő jobb sarkában lebegő kérdésre a képpel kapcsolatban: „nem tetszik”. Ezt üzente a Windowsnak. Egy vár villant fel egy hegycsúcson, körülötte rikít a zöld mező, fúj a szél. Rohadt hideg lehet. „Nem tetszik.” Egy sziget, egy világítótorony, egy tigris. „Nem tetszik.” Az egész, szaros, almátlan élet nem tetszik, gondolta dühösen Gabriella. Végül Szilárd is belépett a terembe, mindenki rá várt. Röviden nézett csak Gabriellára. Ha valamit látott rajta, akkor nem a remegő testet, hanem a panda mackók árnyékát a szemében. Gabriella szerint. Rögtön feltűnt neki, hogy Szilárd a hétvégén lenyírta a haját. Fehérlett a ritkás tüske szálak alatt az a tojásdad koponyája. „Nem tetszik”, nyomta rá Gabriella azonnal idegesen. Aztán mégis rándult egyet a gyomra tájéka, vagy egy kicsit lejjebb egy-két izom a hasánál. Na úgy. Erre már sírni szeretett volna, de beírta a jelszavát, rá egyenesen öt darab bébimongúzra, és még mielőtt Szilárd megszólalt volna azon a hangon, amelyik úgy karcolt Gabriella fülébe néhány napja, hogy legszívesebben a fejét is elfordítja, ha van rá ereje, de aztán mégis jólesett, amit mondott Gabriella fenekéről, hajáról meg szájáról, szerencse, hogy meghallotta, el is felejtette a karcolást hamar, szóval a meeting kezdete előtti utolsó pillanatban, a bébimongúzok eltűnése előtt egy tizedmásodperccel, Gabriella még hirtelen elhatározta, hogy aznap délután vesz magának egy kredencet az interneten, és arra cseréli a lepattogzott konyhabútorát a sarokban. Mert valami azért neki is jár ebben az életben.

Címkép: Nagy Dániel