Oberth József mindössze 49 éves volt, és szinte az utolsó percig folytatta azt a missziót, amit mintegy két évtizede kezdett el.

Temetése az erzsébeti temetőben volt augusztus 26-én délben, majd utána a Józan Babák Baross utcai központjában playback-színházi előadáson emlékeztek meg róla rokonai, barátai, munkatársai és azok, akiket segített az évek során.

Nem nagyon szoktunk temetésekről beszámolni, nem feltétlenül tartozik a közönségre egy család fájdalma, most megtesszük, mert olyan ember ment el, akit nem lehetett csupán könnyekkel búcsúztatni, és temetése valójában az élet ünnepe is volt.

Hagyományos, koporsós temetés volt, de nem egyházi szertartás, hanem az őt szerető sokféle vallású, nézetű, sorsú ember csendes jelenléte adta meg a végtisztességet, akik azért jöttek el, mert Oberth Józsefnek fontos helye volt az életükben.

A ravatalozó sokáig zárva volt, mint később megtudtam, a playback-színházi barátokkal közösen – József és Bettina is ebben a színházi közösségben találkoztak annak idején – meditáltak, beszélgettek róla érzéseiket feldolgozva a koporsó körül. Végül mi is bementünk, magyar népzenébe oltott progresszív dzsessz szólt – Oberth nagyon szerette az igényes zenét –, majd a playback-színházat vezető Szűcs István idézte fel az életét, amit mások szenvedélyes szolgálatával töltött. Végül arra kérte a gyászolókat, hogy rá emlékezve Monty Python-os hülye járással kísérjük a sírhoz. (A temetésen senki nem fényképezett.)

Eleinte csendben poroszkáltunk, de a sírhelyhez már csetlő-botló, bizarr járású tömeg érkezett. Csak körülálltuk a sírt, nem volt már beszéd, s miután a koporsó a földbe került, egy régi barát, Varga Viktória pszichológus-operaénekes egy dalt énekelt. Józsi a halála előtti hetekben kínai dalokat böngészett, mindig is vonzódott az abszurd dolgokhoz, és ez, a Kínai Népköztársaság érzelmes nemzeti dala, megtetszett neki, mondta.

Mindez nagyon furcsa volt, talán érthetetlen is lehetett egyeseknek, de úgy láttam, akik jól ismerték, nem csodálkoztak.

Azért úgy helyes, hogy ne síró emberek, hanem az életet igenlő, a nehézségeket mosollyal fogadó, „hülye járású” emberek kísérjék útjára az „égi Kínába”.

Délután, a Baross utcában vált ez világossá a playback-színházi megemlékezésen. Szűcs Istvánt kérdeztem arról, miféle színház ez. Ő több mint tizenöt éve playbackezik, 2009 óta vezeti az általa életre hívott M1M Akciócsoportot, egyébként tréner, szervezetfejlesztő, karrier-tanácsadó. Elmondta, hogy a playback-színházat az 1970-es években az amerikai Jonathan Fox fejlesztette ki a pszichodráma terápiás módszertanára alapozva. Ez a színházi műfaj Magyarországon 92-től van jelen. József és Bettina 2007−2008 körül kezdtek el playback-színházzal foglalkozni, ők alkalmazott formában használták, terápiás és közösségfejlesztő célokra ezt az improvizációs színházi technikát.

A playback-színháznak van színházi megjelenése, magyarázta Szűcs, „de sokat dolgozunk vele közösségépítésben, szervezetfejlesztésben, terápiában is”. Van, aki ezzel a módszerrel a gyermekvédelmi szakellátásban, gyermekotthonban levő gyerekekkel dolgozik jó eredménnyel. Szűcs szerint

a Józan Babák nagyon befogadó módon alkalmazta a playback-színházat,

bárki bejöhetett, akár több gyerekkel is, legyen az szerhasználó kismama vagy hátrányos helyzetű családtag.

A módszer azon alapszik, hogy mindenki a saját történetét, nehézségeit, élményeit hozza be a közösségbe, és a játék azt adja, tükrözi vissza, azért is playback, magyarázta Szűcs István. A színészek visszajátsszák az elhangzott történetet, ami a színpadon megjelenve akár katarzis megéléséhez is vezethet, vagy újabb kérdéseket hozhat fel, mert a játékban a történet más szereplői is megjelennek, cselekszenek, megszólalnak. Érzelmi megélés, az élet egyes pillanatainak kihangosítása lesz a reakció, és segítség ahhoz, hogy az ember átlásson, megértsen egy adott helyzetet.

Az egyik speciális alkalmazás a gyászfeldolgozás, „ilyet is szoktunk csinálni, és most mi is ismerjük őt, hiszen dolgoztunk sokat együtt, baráti kapcsolatban voltunk”, utalt Szűcs az aznapi eseményre.

Úgy gondoltam, egymás után felidézem majd az elhangzott történeteket, érzelem-megnyilvánulásokat, amiket magukkal hoztak az emberek a Baross utcai kis terembe. Azonban elálltam ettől, mert a történetek nagyon személyesek, és valóban gyászfeldolgozás folyt a játékkal töltött másfél órában, amiben ezúttal a színészek is aktív résztvevők voltak, hiszen régi baráttól búcsúztak, s még jómagam is, bár megfigyelőként, részese voltam ennek a gyászmunkának.

Talán 6-7 történet, hozzászólás feldolgozása fért az időbe, érzelmileg nem is lett volna jó, ha több van. A történetekben Oberth József jelent meg mint barát, segítő, mentor, aki a legváratlanabb pillanatban ad életre szóló jótanácsot, akit néha nehezen lehet követni, de soha nem lehet haragudni rá, aki úgy hallgatja meg a másikat, hogy az az életét változtatja meg, aki vicces és laza, ugyanakkor soha nem tér el a céljától, mások segítésétől, és minden bajbajutottat komolyan vesz. A három színész közül hol egyik, hol másik játszotta az ő szerepét, és bár kidolgozott mozgáselemeket láttunk, a játék teljesen spontán volt, ami összességében valódi színházi élményt is adott, miközben belső változásokat indított el. Három zenész is volt, akik egyenrangú módon improvizáltak a játékhoz.

És végül lélekben megkönnyebbülve, de úgy mentünk el, hogy egy hozzánk még közelebb került Józsit vittünk a szívünkben haza.