A virrasztás (archaikusabb kifejezéssel élve: virrasztalás) szokása a romáknál régmúltból ered, abból az időből, amikor még nem tudták biztosan megállapítani a halál beálltát. A család, a rokonság mindaddig őrizte a felravatalozott halottat, amíg a temetésre nem került sor. Ma már persze nem az őrzésen van a hangsúly, hiszen általában kórházban, egészségügyi intézményben kerül sor az elmúlásra. A virrasztásnak mára inkább spirituális jelentősége lett. Mert a cigányság hite szerint
a halott lelke hat hétig még e világban van.
(Egyébként a nem ezoterikusan gondolkodó romák között is jelen van ez a vélekedés.)
A magyarországi romák különböző tradicionális szokásokat, hagyományokat őriznek, de a virrasztás szokása mindegyik csoportban kötelezően megtartandó esemény. A virrasztás a tisztelet az elhunyt felé, és az együttérzés kifejezése a hozzátartozóknak. Mindazonáltal ennek a szokásnak identitáserősítő, identitást megtartó ereje is van, az összetartozás érzésének mindenképp.
A romáknál a virrasztás megtartása az egyik legbensőségesebb családi, rokonsági szertartás. Ilyenkor az elhunytat magasztaljuk, vele kapcsolatos történeteket mesélünk, megemlékezünk a tetteiről, és megosztjuk ezt azokkal a távolabbi rokonokkal, ismerősökkel, akiknek kevesebb ismerete volt róla. Sírunk is, nevetünk is, és ezzel úgy érezzük, hogy közöttünk van,
lát és hall minket,
még ha tudatában vagyunk annak is, hogy végérvényes a távozása.
A virrasztáson az apró gyerekek is részt vesznek. A vendégeket, vagyis a virrasztókat megkínáljuk étellel, itallal, és szokás szerint itallal érkeznek ők maguk is.
Az ital első pici kortya a halotté,
azt a földre szoktuk löttyinteni. (A férjem emléktáblájának avatásán is volt ital, mindenki kilöttyintett egy kicsit a tábla elé a földre.)
Vannak olyan tradicionális családok is, ahol a virrasztáson muzsikálnak és énekelnek is, akárcsak a temetésen, a halott nótáit, kedves dalait idézik fel, ami nagyon szívfájdító. Ámbár lehet, ez a külső megfigyelő számára mulatásnak hat, de egyáltalán nem az.
Régebben a temetésig minden nap virrasztottak, ma már legtöbbször csak a temetés előestéjén, egyrészt azért, mert a családtagok a fájdalomtól amúgy is elcsigázottak, másrészt ez akkora anyagi terhet jelent, amit csak nagyon kevesek engedhetnek meg maguknak.
A virrasztásra nem szokás meghívni senkit, ahogy a temetésre sem, bárki mehet, aki úgy érzi, hogy ott a helye.
Régebben szájról szájra terjedt a virrasztás időpontja, ma már inkább a közösségi oldalakon írják ki, hogy mikor tartják.
Ritka az olyan roma család, ahol már nem tartanak virrasztást. De lehet ez kérés is – az apám a halála előtt meghagyta, hogy ne tartsunk neki virrasztalást, s bár sokan jöttek volna, mi csak a szorosan vett családunkkal voltunk együtt a temetés előtti éjszakán.
Egy-egy közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, vagy ha a közösség elismert, megbecsült tagja volt a halott, annak a virrasztalásán esetleg százak teszik tiszteletüket. Emiatt szükséges olyan helyiségben megtartani, ahol elférhetnek – ezért is jó, hogy sikerült megegyeznie a két önkormányzatnak. De nem csak a virrasztáshoz van szükség nagyobb teremre, hanem a temetés utáni torra is, mert tort ülni is hagyomány.
Fotók: Mile Máté
